Dr. Geiszt Jakabné szerk.: Múzeumi Diárium 1990 (Veszprém, 1990)

Női fehérneműk a XIX. század végén és a XX. század elején

vásárhelyen például azt mondták rá: „hosszabb a péntek, mint a szombat". Az alsószoknyát — főleg az ünnepi viselet alá valót — szépen kikeményítették, hogy minél gömbölyűbbnek látsszék a csípőjük. Ha valaki sovány volt, több alsószoknyát vett fel, esetleg még a csípőjét is kipárnázta, hogy minél jobban megközelítse kora szépségideálját. A bugyogó a felsőbb osztályok divatjában jelent meg először, s csak lassanként terjedt el szélesebb körben. Eleinte kényelmetlennek is találták, hogy „bizonyos ügyek" elintézése miatt gombolgatni, fűzögetni kelljen, ezért a korai típusokat hátul nem varrták össze, így szükség esetén egy mozdulattal szét lehetett húzni. A hasíték egyébként nem nyílhatott szét, mert a bugyogót sok anyagból készítették — két-három méterből — és hátul dúsan ráncolták. A két bő szár szélét általában saját anyagból készült cakkal szegték be. A bugyogók későbbi típusait képviselő, többnyire finom gyolcsból varrt kevésbé bő ruhadarabok két oldalt gombbal, pertlivel záródtak. A bőségüket két-háromujjnyi széles derékpánt fogta össze. Két szárát gyakran felsliccelték, s az alját és a sarkokat fehérhímzéssel, lyukmintával, azsúrozással, monogrammal díszítették. A képen látható fehérnemű is ilyen, az 1989-es somlóvásárhelyi gyűjtésből származik. Előfordult, hogy a kombinéval egybevarrták a bugyogót, s ekkor ingbugyinak nevezték. Ezt is ugyanúgy hímzéssel, monogrammal tették egyénivé. Kényelmi meggondolásból a bugyogókon, ingbugyikon sokszor alul is gomboláspántot helyeztek el. A fehérneműt télen ritkábban (kéthetente), nyáron gyakrabban (hetente) váltották. A tisztálkodás összefüggött a fehérnemúváltással. A parasztember csak akkor mosakodott meg tetőtől talpig, amikor tisztát vett. Az alsónemük mosása nehéz fizikai munka volt. A ruhát először dézsában forró hamulúgos vízzel szapulták, majd folyóvíz mellett (ér, patak, folyó, stb.), Monogramos hímzett bugyogó a XIX. század végéró'l