Dr. Geiszt Jakabné szerk.: Múzeumi Diárium 1989 (Veszprém, 1989)

Atamák

végzett, társas munkák alkalmai adtak lehetőséget a játékra, szórakozásra. Ezek a munkaalkalmak késő ősztől kora tavaszig tartottak. Két jeles társasmunkához fűződött elsősorban dramatikus játék, a fonóhoz és a disznóölést követő disznótorhoz. Ezek a játékok mindkét alkalommal azonosak voltak. A maszkos alakoskodások egyik legfontosabb helye volt a fonó, a fosztó. A játékoknak az itt betöltött funkciójára a középkor óta vannak adataink. Azonban Szentkirályszabadján a fosztóbeli alakoskodásoknak olyan változatos soráról, mint a magyar nyelvterület más részein, az utóbbi ötven esztendőből nincs adatunk. Az itt megjelent maszkosok egészen megegyeztek a disznótorbeliekkel. A disznótori maszkos alakoskodások az egész magyar nyelvterületen elterjedtek voltak. Ez a dramatikus játékok egyszerűbb formájaként ismert, de — amint Ujváry Zoltán néprajztudós megállapította — benne az egész magyar falusi társadalom aktív vagy passzív cselekvőként részt vett, hisz általában minden háznál vágtak disznót. Szentkirályszabadján késő őszi és téli estéken volt a tollfosztó. Női munka volt, jószomszédokat, barátokat hívtak meg rá. Résztvevői általában a vendéglátó ház közelében laktak. Mivel késő estig dolgoztak, igyekeztek mielőbb hazatérni, hisz az estéről estére hallott, nemegyszer ijesztő történetek, némelyikükben félelmet keltettek. Többnyire este hét órától tizenegy óráig voltak együtt. A háziak kiürítettek egy helyiséget, ennek közepére hosszú asztalt helyeztek, s erre tették a tollat. Az asztal körül a fosztóknak kötött ülésrendje volt. Az asztal végén, a bejárattól legtávolabb ültek az öregasszonyok, majd a korosabbak, végül a bejárathoz legközelebb a fiatalok. Lányok közül csak a már konfirmálkozott nagylányok vehettek részt a munkában. Fosztás közben beszélgettek, tréfálkoztak, de előkerültek a mesék és a sok-sok hiedelemtörténet is. A lányok a tollfosztós házhoz vonzották a legényeket, akik mindig álarc mögé bújva látogattak el közéjük. Általában harisnyát húztak a fejükre, rossz ruhájukat pedig szalmával, pejvával tömték ki. Nagy riadalmat keltettek betoppanásukkal, a leányok visítva rebbentek szét. De ugyanakkor mulatságot is jelentettek ezek a látogatások. Az alakoskodókat tárnáknak — madárijesztő —, a szokást tamázásnak nevezték. Kitűnő tréfálkozási alkalom volt a disznóölés közös munkáját követő disznótor is. Az egész napi folyamatos munka után a toros asztalhoz ülve, megindult a tréfa áradata. Ez volt az az időpont, amikor kezdetét vette a tamázás, megjelentek a tamák. Szalmával kitömött ruhával, fejükön harisnyával vagy álarccal, karjukon kukoricacsuhéból font kosárral jöttek. Kosarukba tették az adományokat: többnyire hurkát, kevés pecsenyét, csemegének aszalt szilvát és diót kaptak. Borral is megkínálták őket, amit a helyszí-