Dr. Geiszt Jakabné szerk.: Múzeumi Diárium 1988 (Veszprém, 1988)

„Szív-alakú" sírkőmotívum

rendezése, aki alázattal közeledett a festő világához, hagyta azt érvényesülni, s ez a legfontosabb és a legnehezebb is egyszersmind. Örömmel köszöntöttem Keserű Ilona kiállítását a veszprémi várban, mert az az érzésem, ,,csak" a művészeti köztudatban tudott Keserű Ilonának a Balaton-vidékhez való kötődése. Holott valahol nagyon is magunkénak érezhetnénk képeit, már nagyon régen. Lokálpatriótaként számon is tarthatnánk, mint olyan festőt, akinek köze van vidékünkhöz. Volt olyan művészettörténész, aki azt írta, hogy „. . . Némi túlzással azt mondhatjuk, Keserű egész művészete balatonvidéki (a balatonudvari — szerz.) „szív alakú" sírkő lágyan hullámzó körvonalából született. Az a forma telítődött színekkel, tagolódott, sokszorozódott, lett belőle „dombvonulat", „csont" vagy „madárszárny" . . ." Ha azt mondom — gondolom magamban, hogy Keserű Ilona, intenzív színeket és hozzájuk tartozó hullámzó formákat látok magam előtt. De nekem szerencsém volt, hogy körülbelül egyidőben, a hatvanas évek közepe táján találkoztam a Balaton-felvidéken és a főváros művészeti eseményei között barangolva a szívalakú sírkövekkel és Keserű Ilona képeivel. Nemrégiben a hatvanas—nyolcvanas évek művészetéről beszéltem gimnazistákkal, és mivel ők nem láthatták azokat a Műszaki Kollégium, Iparterv, Fényes Adolf terembeli kiállításokat, amik alapján maguk előtt láthatták volna ugyanazokat a színeket-formákat, illusztrációként elvittem magammal néhány régi meghívót, plakátot, katalógust. A meghívó külső lapjára rajzolt tusjel volt az első élményem Keserű Ilonával kapcsolatban. A hatvanas években, „a magyar szellemi életnek azokban a kivételesen szerencsés pillanataiban" a meghívók, plakátok megszokottól eltérő formája is „üzenetet hordozott", jelezte a változást. De nemcsak a plakátok formájáról kellene beszélni. Hanem a színekről és színképzésről. Festőiségről, líráról, absztrakcióról és konkrétságról is. És a közvetlenségről. A tükörről, a szentjánoskenyérről, a gubancról és a domborulatról. A tájképről. Az organikus formák metamorfózisáról és a többértelműségről. A nyitottságról. Szavakat kellene még mondani. Kellene? Polgári műszemlélet indíttatással mindig nevet akarunk adni a látványnak, mankóként használjuk a szavakat, pedig fontosabb lenne csak nézni sokszor. Ugyanazokkal a fiúkkal—lányokkal való beszélgetés során, akikkel a hatvanas évek művészetében lezajló változásokról beszélgettünk, szó esett arról is, hogy mint művészettörténet-szakos egyetemi hallgatónak mi volt a meghatározó egyetemi élményem. Röviden tudtam válaszolni: a művek a fontosak, mindig a művekre kell figyelni. A művészettörténetnek sokféle megközelítési, feldolgozási módszere van, ezeket meg lehet, meg kell tanulni. De egyet nem szabad közben elfelejteni: mindig az alkotás a fontos, a művekkel való személyes találkozás a döntő. Ezért örültem Keserű Ilona kiállításának