Dr. Geiszt Jakabné szerk.: Múzeumi Diárium 1988 (Veszprém, 1988)

Miért tört ki a veszprémi tűzkatasztrófa 1893. április 13-án?

kereskedelemből, jelentősebb ipari létesítmények, gyárak hiányában pedig ipara is főként kézműipari szinten stagnálhatott. Ezen lényegesen nem változtatott a század utolsó évtizedében végbement néhány kisebb üzem létesítése sem. További hátrányt jelentett, hogy a Balaton-partot pusztító filoxeravész bénító hatása a megyeszékhely gazdagságát sem hagyta érintetlenül. Mindez a városi lakosság legnagyobb részét kitevő iparos—kereskedő réteg zömének életszínvonalán is megérződött, de látható volt magán az egész városon. Az iparosok lakta városrészekben a korabeli idelátogató legnagyobbrészt nádfedeles házakat talált, s ha megszomjazott, csak kutakból kaphatott friss vizet városi vízvezeték híján. De a kutak száma is kevés volt, különösen a magasan fekvő városrészekben. Éppen a jobbítás szándékával, a fejlődést elősegítő, tervek kidolgozásával foglalatoskodtak a városi képviselők 1893. április 13-án egy rendkívüli közgyűlés keretében, amikor röviddel a délutánra is áthúzódó ülés után megkondult a tűztorony vészharangja. A nagy szélvihar ellenére hirtelen az utcákon termett a város lakossága, mert elevenen élt emlékezetében az 1887. szeptember 4-i tűzkatasztrófa, amelynek első jele ugyancsak a „vigyázó torony" vészkongatása volt. Most Szép Károly városi tűzőr a gomolygó füst irányába, a Cserhát felé tűzte ki a torony tetejére a tüzet jelző piros zászlót, s mindenki rögtön tudta, hogy ez a városrész ég. A Cserhátot az iparosok zöme lakta, ahol a szűk és hosszú utcákban 340 házat tartottak nyilván. A tűz a Cserhát utcában Pap Sándor takács 394. sorszámú házában ütött ki. A tulajdonos a házat nem lakta, hanem a szoba-konyhából álló hátulsó részt Csekő József csizmadiának, az első részt pedig Schwartz Jakab szabónak adta bérbe. A tűz Csekő konyhája fölött a kémény mellett tört ki a fa zsindelytetőn. A tüzet először észrevevő, a szomszédos ház műhelye ablakánál dolgozó Bolváry Károly csizmadia-segéd azonnal felverte az egész utcát vízért, amelyből először még kevesebbel is meg lehetett volna fékezni a „vörös kakas" tovaterjedését. Víz azonban nem volt. Azt messziről, a „völgyi kút"-ról kellett a lakóknak kanna, vagy dézsaszámra odaszállítani a vizes lajtokat teljesen kihagyva, mivel azokat a Cserhátra egyáltalán nem lehetett felfuvarozni. így alig pár perc alatt átterjedtek a lángok a szomszédos szűk utcákra is, mivel az orkánszerű szél a háztetőkről égő nádkévéket, fazsindely darabokat leszakítva, szikrákat röpítve végezte pusztító munkáját, hogy a mentésben, oltásban közreműködő lakosok, katonák, tűzoltók további lépéseit teljességgel megakadályozza. Miután a tűz a város távolabb lévő, a postahivatal és a kórház közelében álló, többnyire cserépzsindelyes emeletes házaira is kiterjedt, halaszthatatlanná vált a székesfehérvári, pápai, várpalotai tűzoltók segítségül hívása. Az emberek között kitört óriási pánik megfékezésére a rendőrség mellé a m.