Lipp Vilmos szerk.: A Vasmegyei Régészeti-Egylet évi jelentése 1876

LIPP Vilmos: Ó-római életképek. II. A nők

17 csak három ágyat tartott meg magának, a melyeken ő, leánya s napája ugyanazon egy késsel átmetszék ereiket. Az atya leányára, a nagyanya unokájára, ez mindkettőre fiiggeszté szemeit, és vetélkedve gyors kimúlásért esengtek. A sors a természet rendje szerint előbb a két öreget szólitá ki az életből, a fiatal özvegy legutolján adta ki lelkét. A női hőslelküségnek legdicsőbb példánya azonban az idősb Arria, ki, midőn férje Paetus, mint a Claudius császár elleni összeesküvés részese fogva Rómába vitetett, többször nyilvánitá, hogy férjét nem akarja s nem fogja túlélni. E miatt övéi éber szemmel őrködtek fölötte, s ő ezt észrevevén mondá: „Mind hasztalan, azt megtehetitek, hogy fájdalmas halállal múljak ki, de hogy meghaljak, azt nem akadályozhatjátok meg." E szavakkal fölugrott ülőhelyéből és oly erővel ment fejével a falnak, hogy eszméletlenül összerogyott. Midőn ismét feléledt, mondá: „Megmondtam nektek, hogy megtalálom a halálra vezető utat mindenképpen." — Paetus halálra Ítéltetett. Arria kieszközölte, hogy az elbúcsúzás szine alatt férjéhez bocsáttassak, ott egy tőrt vont elő és avval átdöfvén saját szivét s kihúzván azt a sebből e szavakkal nyujtá át férjének: „Paetus! nem fáj." E hőslelkü nőnek mind hasonnevű leánya, Thrasea neje, mind unokája, Fannia, a történelemben mint a női hűség és tiszta erkölcs példányai szerepelnek. E példák, melyeket még tovább is füzhetnők, azonban mind olyan nőkről szólnak, kik a társadalom legmagasabb köreihez tartoztak. A közép és alsóbb osztályok nőiről a római irodalomban emlités sem tétetik. Ezekre nézve egyedüli forrásaink a sirkófeliratok, melyeken a túlélő férj elhunyt nejének jó tulajdonságait, erényeit magasztalja, habár elvétve az ellenkező is fordul elő néha, mint ama bizonyos ember, ki felesége sírkövére egészen őszintén ezt vésette: „Halála napján az isteneknek és az embereknek köszönetemet és hálámat nyilvánitottam ki." 3