Farkas Csilla (szerk.): Időcsiga = Zeitschnecke. Újabb eredmények Vas megye őskorának kutatásában. Neue Forschungsergebnisse zur Vorgeschichte vom Komitat Vas (Szombathely, 2011)

Molnár Attila: A Nyugat-Dunántúl a vaskorban

A korszak névadó nyersanyaga, a vas ebben az időben nyer nagyobb szerepet az élet számos területén, főként a fegyverek és szerszámok készítésében. Tudni kell azonban, hogy szórványosan már a késő bronzkor időszakában megjelenik a vas használata, másrészt hogy a vaskorban is fontos szerepet játszik még a bronz - a kutatás szerencséjére, mivel az erősen korrodált vastárgyak kevésbé alkalmasak régészeti tipologizálásra, mint a bronzékszerek. Egy további ásványkincs említése is elengedhetetlen a vaskor tárgyalása kapcsán: a fehér arany, a só értéke a Hallstattban és más sóbányalelőhelyek mellett feltárt temetők hihetetlen gazdagsága alapján valóban az aranyéval vetekedett. A sót, bányászat mellett bizonyos helyeken (pl. a Rajna-vidéken vagy Lotharingiában) lepárlással is nyerhették, összességében azonban olyan kevés földfelszín közeli sólelőhely volt ismert a korszakban, hogy eljuttatása a távolabbi területekre komoly kereskedelmi kapcsolatokat igényelt. A kapcsolatrendszerek kibővülése más irányokban is éreztette hatását, ennek révén számos új, főként mediterrán - előbb etruszk, majd görög - befolyás érte a Hallstatt-kultúrát, amely a közép-európai térségben egy, a korábbiaktól minőségileg különböző kulturális egység kialakulásához vezetett. A magaslati telepeken (Vas megyében a Ság hegyen és Velem-Szent Viden) folytatott magas szintű ipari tevékenység jól kiegészült a lakosság többsége által űzött mezőgazdasággal, azon belül is az állattenyésztéssel. A fegyveres arisztokrácia temetkezési helyéül szolgáló halomsírokat bőven ellátták a túlvilági élethez szükséges tárgyakkal és élelemmel, köztük igazi luxuscikkekkel, mint például az egyik vaskeresztesi halomban kimutatott tömjénezett borral. A népesség nagy része az erődített telepek tágabb körzetében, viszonylag kis kiterjedésű falvakban lakott (Sé, Szombathely-Reiszig-erdő, Vát stb.) és szegényesebb mellékletű sírjait legfeljebb kis méretű halommal fedte (lásd Hegyfalu). A virágkor vége valamikor a 7-6. század fordulója táján következhetett be, amikor részben talán belső okok miatt, valószínűleg azonban a keleti szomszédokkal, a szkítákkal kibontakozó konfliktusok következtében a magaslati telepek egy részén megszűnik az élet, a halomsírok emelésének szokása pedig több száz évre abbamarad. Az okok és következmények ma még részleteiben nem ismertek, annyi azonban bizonyos, hogy a Dunántúl területén egyre nagyobb számban tűnnek fel a keleti eredetű tárgyak, amelyek egy része akár kereskedelmi áru is lehetett, nagyobbrészt azonban olyan típusokat képviselnek, amelyek egy kis számban betelepülő új népesség hagyatékaként értelmezhetők. Szombathely környéke különösen gazdag az ilyen leletekben (Velem, Sé, Reiszig-erdő, Bucsu), ami a térség jelentőségét bizonyítja a késő Hallstatt-időszakban. A Dunántúl kora vaskori népességének sem nyelvét, sem nép- vagy törzsneveit nem ismerjük. Ezzel szemben a késő vaskor, az ún. La Téneperiódus meghatározó népe a kelta, bár hangsúlyoznunk kell, hogy „kelták" alatt egy rendkívül heterogén népességet kell értenünk, amit csak rész150