Gaál Károly: Kultúra a régióban. Válogatott néprajzi tanulmányok (Fontes Castriferriensis 3. Szombathely, 2006)

GAÁL KÁROLY: KULTÚRA A RÉGIÓBAN ban kivehetők. Az egyik egy „Ber", a másik pedig szintén az említett „Steilhamen" csoportjába tartozik. Az egyik halász kopoltyúnál fogva felakasztott halat tart a kezében. A halak szállításának ez a módja a tengermelléki halászok között nem terjedt el, másrészt az azonosított eszközök használhatatlanok a tengeri halászathoz, éppen ezért ismeretlenek. A halak ilyen módon történő felfűzése, s ezek az eszközök a pisztránghalászatban ismertek és csak gyors folyású hegyi patakok mentén találjuk meg őket. Itt a művész a halászatnak egy olyan fajtáját ábrázolta, melyet mind ő, mind a képeit csodálok ismertek. A könyv, ahogy már említettük, 1584-ből származik, a fametszet pedig 1562-ből. A megjelenés helye olyan település, amelyben napjainkban is pisztránghalászat folyik. I. Miksa császár Halászkönyvében ugyanezeket a halászeszközöket látjuk ugyanabból az évszázadból, különösen a „pern"-t, valamint a horgászbotot, aztán a fűzből font és fonallal felhálózott vej szét, továbbá az éjszakai fáklyás rákfogást és a hajtóhalászat egy módját. Ugyanezeket az eszközöket találtam a Lapines pataknál, a Stöger-pataknál, s részben a Tauchen-völgyben, tehát azokon a területeken, ahol a halak és a folyóvizek a fent említett ábrázolásnak megfelelnek. Ott ezek az eszközök, mint például a pisztrángfogászat eszközei, évszázadokon keresztül fennmaradtak. Keletebbre, ahol a földrajzi környezet és a vizek változtak, ott azokhoz a vizekhez igazított halászeszközöket találunk. Ez a tény tehát nem csak a nyelvhatárokkal függ össze, habár éppen ez lehetne, amire az ember elsőként gondol, mivel DélBurgenlandot ez utóbbi befolyásolta erősen és nem a geológiai és hidrológiai válaszvonalak. A Lapincstól és a Stöger-pataktól keletre dombság található széles völgyekkel, ahol lassabb, s így melegebb vizeket találunk. A levéltári adatok alapján a halászat háromoldalúsága állapítható meg: létezik a haltenyésztés (tógazdálkodás), a „polgári" halászat (jobbágyhalászok) és a halászó jobbágyok (alkalmi halászok). Ez a felosztás a halászeszközök közt is társadalmi tagolódást eredményez. A haltenyésztéshez, amely anyagi nyereségre irányul, nagy eszközök (vonóhálók, vejsze, ladik, varsa), valamint befektetés (tavak létesítése és fenntartása, ivadékok gondozása, lehalászás és értékesítés), továbbá állandó személyzet szükségesek. A jobbágyhalászok, tehát a jobbágyi társadalom tagjai, akik szabadidejükben halásznak, s a fogást társadalmi osztályukon belül értékesítik, csak azt használják, amelyet önellátásuk keretein belül elő tudnak állítani, (kaparóháló, szigony, horog). Számos vidéken a mai napig nem beszélhetünk a halastavak gondozásáról, vagy az állomány kíméléséről. A halászó jobbágy, tehát az alkalmi halász, akit nyugodt szívvel nevezhetünk orvhalásznak, alig fektet be valamit, azt használja, ami a keze ügyébe kerül (kosarat, vasvillát szigonyként, fűcsomó). Az utolsó két csoportnál tulajdonképpen csak a szigony és a horog közös. A hálók között meglévő hasonlóságokra eddig nem találtam 274