Gaál Károly: Kultúra a régióban. Válogatott néprajzi tanulmányok (Fontes Castriferriensis 3. Szombathely, 2006)

GAÁL KÁROLY: KULTÚRA A RÉGIÓBAN egymást váltó generációk hagyományos kultúráját kutatjuk, azoknak a jelenségeknek az egységét, amellyel egy közösség tagjai része. Ez vonatkozik a zenei anyagra is. Az éneklés a kultúrához tartozik, és amit egy közösség elfogadott, amit mindenki énekel, az az ő kultúrájuk része. Tekintve, hogy többéves kutatásom idején „benne éltem" a faluközösségekben, minden előzetes szándékom nélkül hatalmas énekanyagot vettem hangszalagra. Olyan ének anyagot, amelyet nem erőszakkal provokáltam, hanem amit a falubeliek egymás között énekelte, ami az „övék" volt. Ha egy népzenekutató ezt az anyagot megvizsgálja, talán csak 10% az, ami ebből a hagyományos népzene normáinak megfelel. A többi műdal, a cigányzenéből átvett énekek, cselédlányballadák stb. Van-e jogunk a bármilyen nyelvű közösség önmagának kialakított kultúrájából 90%-ot kihagyni?. Nem a jelenséget, hanem annak használatát tekintem a kultúrának. (Felejthetetlen marad számomra, amikor új-zélandi kutatásunk során részt vettünk a Cigánybáró operett ottani ősbemutatóján. Ez alkalommal mintegy hatvan magyar és negyven körüli osztrák bevándorló volt jelen, de volt néhány szlovák, cseh, horvát és szlovén is. Amikor az ismert melódiák felhangzottak, a nézőtérről hat nyelven, hat haza elevenedett fel a jelenlevőkben. Ez nem tartozik kultúrájukhoz?) Amikor az alsóőri bál vége felé felhangzik a népdalnak nem nevezhető „Snejderfáni" és a jelenlevők apraja-nagyja üvöltve énekli az ugyancsak szexuális jellegű szöveget, van-e jogom ezt a slágert kizárni kultúrájukból? Egyáltalán van-e jogom, egy meglevő jelenségegységet egy hagyományos közösség kultúrájának összegezésénél kirekeszteni? A „Spinnstubenlieder" című munkámban már igyekeztem a fenti álláspont szerint szemlélődni, és nem a zenei anyaggal, hanem az éneklés, az éneklő közösségen belüli íratlan törvényekkel foglalkoztam, amikor már megismertem az idősebb asszonyok egymás közötti zenei kommunikációját. Mint az elbeszélő kultúrában, úgy itt is megtaláltam a közösség által elismert személyiségeket. Hasonlót tapasztaltam a horvát anyanyelvű községekben, kevésbé a német anyanyelvűeknél, akiknél a Spinnstubenliederben leírt spontán énekes közösségeket nem sikerült megtalálnom. A kommunikáció kultúrájához tartozik a tánc is, amikor mi ezt a táncolók személyes hangulata, az érzelmeik kifejezése alapján vizsgáljuk. Ennek is megvannak az íratlan törvényei, amelyek mindenki számára kötelezőek. Mint már említettem, a három nyelvcsoport tagjai nem „népitáncoltak", de táncoltak. Táncoltak mindent, nyelvi különbség nélkül, ami a tájon belül szokásos volt. Bálokon ez mindmáig megmaradt, megváltozott viszont a községek felsőbb hatóságai által anyagilag támogatott kultúrcsoportjainál. Mindhárom nyelvcsoportnál megszületett a „népitánc", amelyet tánctanártól tanulnak meg, de nem belső használatra, hanem „fellépésre". A fiatalok általában a házasságkötésig maradnak a tánccsoportban, mert ezen keresz26