Gaál Károly: Kultúra a régióban. Válogatott néprajzi tanulmányok (Fontes Castriferriensis 3. Szombathely, 2006)

FONTES CASTRIFERRIENSIS № 3. ne mutatni. A nevek különbözőek, de a szigony ezek ellenére is csak ugyanaz a szigony marad, amelyet már az első írásbeli törvények is tiltanak. Ez azt bizonyítja, hogy mielőtt a halászás joga a feudális gazdálkodás része lett, ez a halszerzési mód már sok évszázada virágzott. A hatodik század óta általánossá vált a halasvíz ajándékozása, és a halászattal kapcsolatos tör­vényhozás. Ezek az írásbeli emlékek nem rendelkezések voltak, nem tiltott halászási módokat tartalmaztak, hanem egy mesterségbeli közösség kiala­kulásáról adnak hírt. A szigony használatáról először a 15. sz. elején történt említés - az eddig is­mert adatok szerint. Oberösterreichben, a Traun folyóval kapcsolatos ren­deletek között olvassuk: „ Az éjjeli halászat megengedett, de a fény és szi­gony (ger) tilos." 41 Ugyanez évben ugyanerről a vidékről: „De világítással (Licht) és ger...rel való szúrással éjjel nem lehet, s tilos". 42 1633-ból arról kapunk hírt, hogy a „Hucheri'-t, a dunai galócát szigonnyal szúrják. Ez azért feltűnő, mert ez a halfajta az itteni folyóvizek legnagyobb hala, és en­nek irtását nem tiltották. (A galócához használtszigony, a Huchenstecher ál­talában 8-10 ágú és súlya mintegy 2,5 kg.) A nagyobb halászóvizek a 17. században már kivétel nélkül kolostorok vagy feudális főurak birtokában voltak, ebben az időben a kisebb vizeket, halas patakokat, elsősorban pisztrángosokat is tilalom alá helyezték. Ezekre ed­dig nem vonatkozott a szúrási tilalom, most azonban már igen, amit a patakmenti parasztság nem nagyon akart tudomásul venni. A Traisen mel­lékén Reidlingben igen kemény büntetést szabtak ki az elfogott szigonyo­zóra. „Ha valaki a közös malomárokban halat fog és pénzért vagy más va­lamiért eladja, annak a halászati joga elveszettnek tekintendő és egy Wandl­büntetésre ítéltetik, vagy pedig egyik arcát tüzes vassal megbélyegezik. Aki az Edelbachban engedély nélkül halászik, és ráadásul szúr, az öt pfund Wandl-ra ítéltetik, vagy pedig egy szemét kiszúrják." Ugyanebben az idő­ben a lilienfeldi cisztercita apátság tiltotta az ilyen halászatot. „És ha egy vagy több személy a nagyságos uram halászóvizén halászik, azt a testi bün­tetés mellett {Leibstraf) egy Wandlra, 32 tallérra büntetik; aki engedély nél­kül éjjel halászik és elfogják, annak egy szemét ki kell szúrni." 43 Úgy látszik, hogy az Edelbach jó halas víz volt, mert ugyanebben az évben a világi bir­tokos is keményen tiltotta az ebben a vízben való engedély nélküli halásza­tot. „Aki engedéllyel vagy engedély nélkül az Edelbachban halászik vagy szúr, kivétel nélkül öt Pfund Wandl-ra ítéltetik, vagy pedig egyik szemét ki­szúrják." 44 Freudlsperger az 1692-ből közli, hogy „a halászeszközök, első­sorban a szigony és a horog, azonosak maradtak, és ebben a korban a hal­tolvajok ezeket igencsak használták. (A horog formájáról nem tud semmit.) A kettő közül a 'Fischger' volt a haltolvajok legfontosabb eszköze. Ezeket a falusi kovácsok csinálták. Igen szép formájuk van." Freudlsperger ezt 1938­145

Next

/
Thumbnails
Contents