Gaál Károly: Kultúra a régióban. Válogatott néprajzi tanulmányok (Fontes Castriferriensis 3. Szombathely, 2006)

FONTES CASTRIFERRIENSIS № 3. Az Alpesek magas folyású szakaszán a szigony használata nem nagyon eredményes. A stájerországi magashegyi tájakon egyetlen szigonyt sem találtam, de az alsófolyású vizeken, ahol a sodrás kisebb, ritkán akadtam a kézzel való pisztrángfogásra, ott a szigony általános. Az orvhalász a sebes vízben áll és figyeli a hal járását, azaz hol van a vízfelszín alatt olyan üreg a meder oldalán, ahova a hal beáll. A víz sebességével egyezően közelíti meg ezt a lyukat és kezét a hal hasa alá tartva villámgyorsan fogja meg zsákmányát. Ügyelnie kell arra, hogy a halat a farka felől kapja el. Ezt a módszert számtalanszor magam is megfigyelte. (Meg is kíséreltem, de eredmény nélkül.) Alig találtam az Alpokban olyan gyermeket, aki még nem fogott volna ilyen módon pisztrángot. Felnőttek helyett gyerekeik fogják ki, amire szükség van. A. Raab közli, hogy néhány férfi olyan „rutinos", hogy a hal hasát még „kraulen" = lágyan meg is simítja. Ehhez a legnagyobb nyugalom szükséges. Olyan helyeken, ahol ez a fogásmód a mederviszonyok miatt nehezebb, kézzel riasztják ki a halat fészkéből és egy szakot tartanak a várható menekülés irányába.

10 A Morva folyón a csukát fogják kézzel. A csukára azt mondják, hogy „buta hal", könnyű kifogni akkor, ha a vizet fészke körül feltapossák. Ez nem olyan érzékeny, mint a pisztráng, és nem menekül azonnal.

11 Felsőausztriában, a Duna mellékfolyóiba ömlő patakokban ez a fogási mód szintén általános. Itt „Stockgreifen", „Stoangreifen" (= kőbenyúlás) néven ismerik. íváskor a halak a vízfolyással szemben vándorolnak olyan messzire, hogy sokszor már hasukkal a medret érintik, és hátuk kiáll a vízből. Gyakori, hogy ilyenkor vagy kézzel fogdossák ki őket, vagy pedig kővel, botokkal agyonütik.

12 Legeredményesebb kézzel való halfogás a Duna mellékfolyásain az u.n. „Roggenfischen"(= ikrafogás). Egy ikrás pisztrángot kifognak és azt „lefejtik", az ikrát néhány lapos kődarabra kenik, és ezeket az alacsony vízbe rakják, mások az ikrát összerágják és ezt a vízbe köpik. A pisztrángok és a pénzes perek (Äsche, Thymallus thymallus L.) nagy számba jönnek erre a helyre. Gyakran nem csak kézzel, hanem horoggal is dolgoznak. Ez a fogásmód nagyon kedvelt, mert az orvhalászra nehéz tettét rábizonyítani.

13 Ugyancsak Raab közöl korábbi, 16—17. századi „receptet". így: „ végy avas zsírt, kend be vele kezedet. Erre odajönnek hozzád. Vegyél vad majorannát, tömjént, bodzalevelet, ezeket keverd bele a birka vérébe és szárítsd meg. Dobjál néhányat a vízbe és a halak 'rájönnek', megfoghatod."

14 Az alsóausztriai patakokban, a lilienfeldi apátság halászvizein már a 16. században ismert volt ez a halfogási mód, melyet a szerzetesek is gyakoroltak. 1551-ben: A lilienfeldi alattvalók igencsak megrabolják a Wiesenpach-ot /Wiesenbach/. Régi szokás szerint a konvent tagjai a Wiesenpachban fürödhetnek és halászhatnak, ez azonban évenként csak kétszer engedélyezett, 139