Horváth Sándor: Álomból rémálomba. Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc (Szombathely, 2006)

I. rész A nyugat-magyarországi térség - Bajzik Zsolt: A Kádár-korszak (1957–1989)

A NYUGAT-MAGYARORSZÁGI TÉRSÉG BAJZIKZSOLT A KÁDÁR-KORSZAK (1957-1989) Megtorlás és politikai konszolidáció A

forradalom fegyveres ellenállásának gócait 1956. november 10-11-ére a szovjet hadsereg felszámolta, de az új hatalommal szembeni társadalmi ellenállás folytatódott. A munkástanácsok és az értelmiségi szervezetek több alkalommal kezdeményeztek tiltakozó tömegakciókat, ugyanakkor nőtt azok száma, akik az ellenállás kilátástalanságára következtettek az eseményekből. A Budapestre érkezését követő első hetekben Kádár János semmiféle tekintéllyel és hatalommal nem rendelkezett. Gyűlölet övezte itthon és ellenszenv külföldön. Legfontosabbnak a saját fegyveres erő felállítását tartotta. Feltétlenül megbízható tisztekből, pártfunkcionáriusokból kezdték megszervezni a Magyar Forradalmi Honvéd Karhatalmat, akiket karhatalmistáknak, illetve pufajkásoknak hívtak. November végétől ezek a különítmények kezdték átvenni a szovjet hadsereg addigi szerepkörét: az utcai járőrözést, igazoltatást és razziákat. 1957 elejétől fontos szerep hárult egy másik fegyveres testületre: a Munkásőrségre. Ez az új hatalom félkatonai védelmi testülete volt, melynek összlétszáma hamarosan elérte a 60 ezer főt. A lakosság által gyűlölt ÁVH-t nem szervezték újjá, de sok volt ÁVH-s került az új fegyveres testületekbe. 1956. november 2-5-én került sor az MSZMP Ideiglenes Központi Bizottságának kibővített értekezletére, ahol Kádár János és mások érvelését elfogadva a testület ellenforradalomnak bélyegezte az októberi felkelést.

1 Tömegoszlatási gyakorlat, 1969 (Savaria Múzeum Történeti Osztály) 67