Horváth Sándor: Álomból rémálomba. Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc (Szombathely, 2006)
Markó Péter: Köszöntő
KÖSZÖNTŐ O któber 23. legegyértelműbb nemzeti ünnepeink sorába illeszthető, egyesekben mégis vegyes érzelmeket keltő, zászlós, kivágott címeres, ismeretlen, aggodalommal elegyített, többségünkben büszkeséget gerjesztő nagy nap. Ha még elér addig az átélhető emlékezet... Ha még azonosítani tudjuk magunkat október neves és névtelen hőseivel, a pilvaxi példán nevelkedett forradalmárokkal. Ha még megborzongunk a tény hallatán: 1956 Magyarországának miniszterelnökét kivégezték. Felakasztották, tetemét kátránypapírba csavarták, összedrótozták és arccal lefelé, ismeretlen helyre, jeltelenül elföldelték. Vízió avagy valóság, hogy „kavarog a város, esik a lassú eső, s a romokon, törmelékeken, kőtorlaszokon át, harckocsik között, élelmiszerüzletek előtt torlik, árad a sokaság. Ágyú dörög, géppisztoly kelepel a távolból. Esik a lassú eső, rémhírek röppennek fel, s pukkannak szét, tocsog a nép a sárban, a lucsokban. Ki látja át ezt a kavargást? Ki tudja kihámozni belőle az egyértelmű igazságot? S hogy is lehetne néhány szóban hangot adni a millió keserűségnek, sóhajtásnak, reménynek, ki válaszolhatna minden kérdésre, ki vigasztalhatná meg az aggódókat, ki vállalkoznék arra, hogy összefogja és néhány világosan megfogalmazható mondatba tömörítse mindazt, ami feszít és kavarog? Akármi jön, akármi lesz, felnőtt ez a nép, és a magyarok sorsát csak magyarok intézhetik" - írta Karinthy Ferenc 1956. október 29-én. A forradalom eufóriája, a nemzet nagykorúsága rövid ideig tartott. 1956 mégis örökre magasztos pillanata a magyar történelemnek: a demokratikus Magyarország születésének visszavonhatatlan mozzanata. Tiszteletet parancsoló, méltó ünneplésre kényszerítő, olyanra, amikor nem a magamutogató csakazértis, vagy éppen a közömbösség és kényszeredettség, amikor nem az üres szavak, hanem a világos gondolat és érzelem, a közösség tudatformáló ereje, a határozottan leírható nemzetalkotó belső hajtóerő révén valljuk magunkénak a földet és a hazát. A megszenvedettség, a vérrel verejtékezés okán és jogán. Ma már valószerűtlennek tűnik a történet, mégis tudjuk, hogy nem vízió hanem valóság volt egy egész nemzedék, mely rossz csillagzat alatt született. A recski kőbányában, a hortobágyi kitelepítettek barakkjaiban, a váci fegyház bebádogozott ablakai mögött érlelték a szabadságot, ők, akik nem suttoghattak egymásnak egy szót s évekig csupán árnyak voltak folyosókon, udvarokon és cellák mélyén. Ők, akik hónapokig, sokszor évekig voltak egyedül, rongyokban, csontvázzá fogyva, patkányok között, fagyott végtagokkal dédelgették a forradalom szellemét. Övék a robbanás előkészítésének érdeme. A neves és névtelen hősöké, a magyar szülőké. A magyar kisemberé, apáké, anyáké, barátoké, akik nem léptek be a pártba, lemondtak érvényesülésről, jólétről, hírnévről, de ráébresztették az ifjúságot, hogy az értékrendben a jólétet megelőzi az igazságosság, a becsület, az eszme. Ők helyesbítették az elferdített magyar történelmet, ők tanították meg a tízparancsolatot. Ők fogalmaztatták a Szombathelyi Városi Nemzeti Tanács felhívását is, melynek néhány pontját idézve megállapíthatjuk, hogy '56 célkitűzései közt ma is találunk olyanokat, amelyek nem vesztették el aktualitásukat. 9
