Nagy Zoltán: A dunántúli cseréppipa-készítő műhelyek és termékeik a 19. században (Fontes Castriferriensis 1. Szombathely, 2001)

FONTES CASTRIFERRIENSIS № 1 2001. Nagy Zoltán pipakönyvének elejére kívánkozó sorok Csak félezer éve annak, hogy a genovai Christoforo Colombo hajói elindultak az Indiák felé és 1492. októberében a Guananao-i szigeten való kikötésükkor dohányfüstöt nyelő „indiánokkal" találkoztak. Félezer év alatt az Újvilág bennszülötteinek ez a furcsa szokása meghódította az egész ismert világot. A pirosvirágú dohánynövénynek betegségeket gyógyító csodálatos híre kelt, füstje beszívásának agyat tisztító, gondolatokat ébresztő hatást tulajdonítottak. Ezekről a tulajdonságokról legendákat regéltek. Futótűzként való elterjedését hiába üldözték királyok, pápák, szultánok, tudós orvosok és szárazlelkű bürokraták, az „ördög kéménye" különböző formákban azóta is füstölög. Magyarország népe korán megismerkedett a dohány élvezetének új divatjával. Amikor a dohány megjelent országunkban, a mohácsi vész utáni időkben, hazánk történelmének legnehezebb megpróbáltatását élte át. Az elszenvedett katonai vereség következtében az ország három részre szakadt és ez az állapot 150 éven keresztül meg is maradt. Ezalatt a hódoltsági idő alatt, a magyarok a török janicsároktól és katonáktól, valamint az országban szerte barangoló nyugati zsoldosoktól ismerték meg és tanulták el a dohányszívás szokását. A dohányzáshoz szükséges és használt szerszámot, - a pipát - akkori eleink a törököktől vették át és saját elképzeléseik szerint fejlesztették tovább. Érdekes tény, hogy a nyugati zsoldosok által használt angol-holland pipák hatása a magyar készség formálódására, fejlődésére viszont jóformán semmiféle befolyással nem bírt. A nagyszámú, régészeti lelőhelyről származó, magyar pipaanyag alapos tanulmányozása azt bizonyítja, hogy a honi pipakészítés régi formái a törököktől átvétel útján került hozzánk az eszköz készítésének technológiai ismeretével együtt. A cseréppipa készítésében is kellő jártasságot szerzett fazekasaink ezt a tudást fejlesztették tovább. A pipaformák sorát bővítették, népi díszítési elemekkel gazdagították. Ezt a fejlődési irányt a magyar cseréppipákon pontosan követhetjük. Láthatjuk, hogyan különülnek el az évek során mind jobban a magyar pipaformák a török eredetitől. Összegezve elmondhatjuk, hogy a hódoltsági időkben a törököktől átvett formákban találjuk meg a magyar pipák eredetét. Különösen a budai, debreceni, kassai, selmeci pipák kialakulásában, formálódásában játszottak a felvázolt okok döntő szerepet. A magyar dohány szó keleti kapcsolatot mutat: az arab-perzsa eredetű ozmán-török „duhán" szóból származik. A nyugatiaktól később átvett tobáktabaka csak a XVII. század második felében honosodott meg nyelvünkben, de használata nem vált általánossá. Az 1992-ben elhunyt Prof. Dr. Levárdy Ferenc művészettörténész barátommal, - akivel közel 20 esztendőn keresztül kutattunk együtt a pipák világában - terveztük még, hogy megismertetjük hazánk népét a Magyarországon már majdnem teljesen feledésbe menő „Száraz 7