Nagy Zoltán: A dunántúli cseréppipa-készítő műhelyek és termékeik a 19. században (Fontes Castriferriensis 1. Szombathely, 2001)
FONTES CASTRIFERRIENSIS № 1 2001. A pápai hitközség megalakulása után az ország minden részéből érkeztek zsidó családok, kérve felvételüket a pápai polgárság közé. Pápa az 1830-as években Pest és Buda után az ország legnagyobb lélekszámú zsidó lakta településsé vált. A pápai zsidóság asszimilálódása az 1850-es évektől felgyorsult. A város gazdasági életében egyre nagyobb szerepet játszottak. Az első manufaktúrák létesítése Toch József és Schlesinger Henrik nevéhez fűződnek, a közel száz embert foglalkoztató pipagyárak létesítésével. (Szálai, 1996.) Az 1848. évi zsidó összeírásból megállapítható, hogy mindössze 14 családfő született Magyarországon kívül. A letelepedők többsége, közel 80 %-a Veszprém megyéből, főként Pápa környékéről, 14 %-a pedig sorrendben Győr, Vas, Sopron, Tolna és Zala megyéből érkezett. A fennmaradó hányad az ország minden részéből szórványosan beszivárgók közül került ki, ami a pipakészítőkre különösen vonatkozik. Az 1848-ban összeírt 604 családfőből kereskedéssel 296 (49%), kézművességgel 137 (22%) foglalkozott. A kereskedők egy része a város és környéke áruigényét elégítette ki, másik része főként az uradalmak piaci terményeit forgalmazta. A mezőgazdasági árutermelésre alapozta kereskedését 16 gabona-, 30 lisztkereskedő, 1 szarvasmarha-, 7 lókereskedő, tucatnyi bőr- és gyapjúkereskedő. A 296 kereskedő családfő közül 10-nél több az alábbi kereskedést folytatta: házaló és portékás 46, hajhász (felhajtó) 42, szatócs (boltos) 31, kiskereskedő 30, gabonakereskedő 16, rőfös (méteráru kereskedő) 18, bőrkereskedő 12, gyapjúkereskedő 10. Speciális igényeket elégített ki az egy-egy fa-, üveg- és könyvkereskedő, a két-két pántlika- és posztókereskedő, hat-hat dohány- és füszerkereskedő. A 137 iparos családfő összesen 23 céhes és céhen kívüli mesterséggel foglalkozott, zömük segéd nélkül dolgozott, nagy részük azonban néhány szakmában tömörült. (Hudi, 1996.) Az iparos családfő között az úgynevezett ritka szakmák képviselői is megjelentek. Ilyen volt Polák Jakab E'senstadti születésű pecsétmetsző, Blum Mátyás dohánymetsző, Grill Márkus és Blum Jakab szivarkészítők, Steinberger Manó Ungvárról származó aranyműves. (Szálai, 1996.) Az ötnél több családfőt foglalkoztató mesterségek a következők voltak: Szabó mester 30, legény 5, összesen 35, Pipakészítő mester 6, legény 25, összesen 31, Irhás mester 22, legény 1, összesen 23, Varga mester 6, Pék mester 6, Sapkakészítő mester 6, mindösszesen: mester 76, legény 31, összes: 107 fő. Az egyes szakmák népszerűsége (pl. pipakészítő) a kordivatra, míg másoké (szabó, sapkakészítő) a sajátos zsidó öltözködési szokásokra, viseletekre vezethető vissza. Az iparosstatisztika félreértésre is okot adhat. A pipakészítők ugyanis nem önálló mesteremberek voltak, hanem a Schlesinger-testvérek két pápai pipagyárának (helyesebben: manufaktúrájának) alkalmazottai. A két pipagyár összesen 81 munkást foglalkoztatott. 1848. május 26-án Klauzál Gábor földművelési, ipar és kereskedelmi miniszter felhívást tesz közzé az „iparvállalkozásokhoz a vállalatokat illető statisztikai adatok beküldése iránt". A válaszként szolgáltatott adatok közül néhányat összehasonlításként közlünk: Csizmadia legény napi bére: koszt + ellátás + 10-25 xr. Kovács heti bére: 1.30, 2.30, 3.30 (!). Bábsütő legény fizetése: 1 Ft 3 xr hetente. Tabak cég: mester bére 21 xr, legényé pedig 9 vagy 7 xr. Fazekas céh áll: 56 mesterből, 18 legényből és 4 inasból. A legények fizetése hétszámra: korongozni jól tudó 2 Ft-ot, de a közepes 1 Ft 50 xr-t, a legalsó pedig 50 xr-t és kosztot kap. Horváth János, a fazekas céh mestere leírja még az alábbiakat is: „Belföldi materiák: Csákberényből föstéket, Mórokrúl homokot és sárgaföldet hozattak. Árenda mellett áshatunk, de tsak többnyire élet és halál közötti félelemmel és holnapokat töltünk a bányán, még sem kaphatunk mindenhez elegendőt és jót 63
