Nagy Zoltán: A dunántúli cseréppipa-készítő műhelyek és termékeik a 19. században (Fontes Castriferriensis 1. Szombathely, 2001)
NAGY ZOLTÁN: DUNÁNTÚLI CSERÉPPIPA KÉSZÍTŐ MŰHELYEK ÉS TERMÉKEIK A XIX. SZÁZADBAN Egy KLEIN bepecsételésű, taréjos talpú, bordázott aljú, fémgyűrűs karimájú pipán megakadt a tekintetem. A 66.131.260 leltárszámú pipa 66.131.259 számú társával együtt sötétbarna alapon különleges színhatású - sárga, vörös mázzal csurgatott mázas volta miatt érdemli ki a megkülönböztetett figyelmet. A két szép darabot minden bizonnyal a kísérletező kedvű XIX. században készítették. Egy mintszentpusztai kisnemesi család 1730-as években épült házának ajtaja fölött elhelyezett fátokban volt befalazva az a 89.53.21 leltárszámú, homokszínű, forgó rozettákkal díszített, rézkupakos agyagpipa, melynek ovális alakú pecsétképébe szépen kalligrafált betűkkel „Johan" márkanév volt beütve. A pipa formája, rombuszhálós karima díszítése körmendi gyártású darabra emlékeztetett (XCVII. t. K4.). A gyűjtőnaplómba történt bejegyzés nem is volt alaptalan, mert a legutóbb előkerült belvárosi leletek között töredékes párja, cikkcakk díszes rádlizóval ékített karimával (XCVII. t. 41), ugyanolyan „Johan" bepecsételéssel került elő. E nagy gyűjteményben láttam néhány csizmaformát mutató, pirosra festett, rézkupakos, faragott, kis űrtartalmú debreceni pipácskát is, (131321) melyhez formára hasonlatosat a vasvári leletek között is találhatunk (CXXVI. t. 6a-b), csakhogy azok batikoltak. A szemre majdhogynem megegyező pipák között a készítés tecnikájában alapvető különbségek lehetnek. így például a díszítés tekintetében a pápai és debreceni pipák nagyon hasonlatosak. Kiss Gábor „nagykarimás", vagy „vékony pipája" illetve az Ecsedi által publikált kis Makra, Becskereki, Csapó utcai, Hunyadi pipák ilyenek (Szalay, 2000. 36-38. p.), azzal a különbséggel, hogy a pápai Boscovitz féle darabokon (LXVIII. t. P1, P3) a minták nem faragottak, hanem pecsétlővel beütöttek. A forma és a mintakincs hasonlósága piacokon való párhuzamos jelenlétre utal, aminek hatását a XIX. századi pipák közti hasonló díszítéstechnikai megoldások alkalmazása esetén is tapasztalhattunk. A magyarországi pipakészítő központok termékei között jelentős stílusbeli és formai különbségek adódnak, bár a XVIII. századi honos minták közül mind a selmeci, mind a debreceniek között azonosak is vannak (Szalay, 2000. 38. p. 1,3. rajz, XLII. t. 1-2, K1, B2, B3.) melyeknek közös jellemzője a csőbenyomásos egyes karika, csoportos karika, füzér- és virágdísz alkalmazása, a motívumok azonos helyen való megjelenítése. A klasszikus debreceni pipák egy része -mint ahogyan a XIX. századi hetibérben is kikötik - faragottak (Lásd: Levárdy, 1999. 99. p. Seres Mihály pipái), míg a selmeciek a nyomóformákban megjelenített plasztikus mintákat (Lásd: Levárdy, 1999. 103. p. A legrégibb selmeci pipák, 104. p. Zachar Károly pipái) - a talp barokkos kagylós díszét - és a lapos reliefeket részesítik előnyben, melyek előképét elsősorban az osztrák klasszicizmus divatképeiben kereshetjük. A selmeci pipák stílusmeghatározását Levárdy Ferenc könyvéből ismerhetjük, mely szerint „a selmeciek legszembetűnőbb jellegzetessége a talp feltűnően gazdag alakítása... A pipa talpán legegyezőszerüen kinyíló kagylós-leveles ornamentika az uralkodó (Levárdy, 1999. 101. p.) de az 26
