Nagy Zoltán: A dunántúli cseréppipa-készítő műhelyek és termékeik a 19. században (Fontes Castriferriensis 1. Szombathely, 2001)

NAGY ZOLTÁN: DUNÁNTÚLI CSERÉPPIPA KÉSZÍTŐ MŰHELYEK ÉS TERMÉKEIK A XIX. SZÁZADBAN szabott szócikkeiből és nem utolsó sorban az európai nagyvárosok iparkiállítási katalógusaiból kaphatunk némi ízelítőt. Korabinszky 1786. évben kiadott statisztikája veszi először számba a Magyarországon működő jelentősebb pipakészítő műhelyeket, melynek adatait 1798-ban Schwartner, majd 1818-ban Möller János, lényeget érintő változtatások nélkül vesz át. Hozzájuk hasonlóan Keeß 1823-ban Bécsben megjelentetett birodalmi iparstatisztikai összefoglalása is befogadja a korábbról már megismert adatokat. Ezt a szemléletet tükrözi Horváth Mihály 1840-ben Budán kiadott műve is, mely az ipar és a kereskedés történetét az utolsó századra vonatkozóan foglalta össze. Az 1780-as évek statisztikai adatai Fényes Elek 1836-1840 között kiadott alapvető művében, de még az 1851-ben megjelentetett Geográfiai Szótárában is visszaköszönnek. Ez arra int bennünket, hogy kritikával kezeljük a történeti forrásokat. Fényes Elek a „Magyar Országnak és a hozzá kapcsolt tartományok mostani állapotja statistikai és geographiai tekintetben" - Pesten kiadott, hat kötetes, nagyszabású művét a néhány évvel később megjelent „Magyarország Geographia Szótárá"-val együtt részletesen áttekintettük megvizsgálva azt, vajon a szorgalmas levelező hálózatra épülő szakma figyelmét nem kerülték-e el az általunk más, korabeli forrásokból összegyűjtött pipakészítő műhelyek adatai. Meglepetéssel kellett tapasztalnunk, hogy e ritka mesterséggel kapcsolatban alig találunk érdemi említést 1836. és 1851. között kiadott munkáiban. A Schwartner által nagyhírűként említett borgói, gitzei agyagpipák előtte ismeretlenek, Pest és Pozsony pipakészítői csupán 1837-ben szerepelnek a céhen kívüli mesterségek felsorolásánál annak ellenére, hogy ez utóbbi város pipagyártó manufaktúrája 1790-ben 4.000 tucatos termelésével a korábbiakban említést érdemelt. A pápai manufaktúrák létezéséről is csak 1851-ben értesülhetünk úgy feléböl-harmadából, hiszen éppen Fényes 1847-ben kiadott Veszprém megye és Pápa városa statisztikai leírásából tudjuk, hogy az „55 egyénnel hetenként 20.000 darab különféle agyagpipát készít". A Nógrád megyei „jó hírben álló" podrecsányi pipákról viszont fontos adatokat tudhatunk meg, többek között azt, hogy a pipaagyag itt helyben áll rendelkezésre (1837) és, hogy 1845-ben Török János, aki a cseréppipagyár tulajdonosa, a bécsi iparmű kiállításon dicsérő oklevelet nyert pipáiért, melyet évi 8-10.000 Pengő Forint értékben Bécsbe szokott szállítani (1851). Hasonlóan kitüntetett figyelmet érdemel egy szerény, Zemplén vármegyei falu, Kis Azar is, mely híradása szerint „az itt készített agyagpipák elég ismeretesek", fazekas és pipaagyag is helyben találtatik. E két információ számunkra azért tanulságos, mert Schwartner (1798) szerint a podrecsányi és azari pipák már fél évszázada, hogy divatba jöttek, azaz akkor voltak „leginkább kedvességben", s úgy tűnik, hogy még a XIX. század közepén is számolnunk kell velük. Talán éppen régi jó hírük miatt szerepel nevük Körmend földjéből előkerült agyagpipák oldalán. A két híres pipagyártó központ: Debrecen és Selmec igen mértéktartóan van jelen Fényes leírásaiban. 18