Balogh Lajos - Köbölkuti Katalin (szerk.): Szenczy Imre emlékezete (Szombathely, 1999)

Szenczy Imre tanulmányai - Rándulás Carinthiaba, Glöckner hegyéig

mivelőjével; azok' javait, terheit, kedvezményeit, iparágaik’ előmentét vagy hát- ramaradtát emezével; 's a’ mérleg már itt a’ közelben - utóbb tapasztalásaim még szomorítóbbak valának - hazám’ részén a’ hijány felé kezde hajlani. Okait mások elég velősen fejtegették; orvosolni pedig a’ haza' atyjaihoz tartozik. De jólétén minden község - nemes vagy adózó - annyiban, gondolom, önmaga nagyot segíthetne: ha, mint itt sok helyen, gyepüjire, az utak mellé, ’s minden haszontalanul álló földre gyümölcsfákat ültetne; 's nemcsak a' föld’ mélységét tekintené tulajdonának, hanem a’ fejeink fölött végtelenül kiterjedt levegő-térből is, elágoztatván abba heverő földjében gyökerezett alma, körtvély, szilva, dió, gesztenye, eper, vagy más a’ hely’ minőségéhez alkalmas gyümölcsfájit, néhány ölnyi nagyságot foglalna el magának.

Gréczbe jövék, a’ mind belső alkotására, mind vidékére kies városba. Föltűnő volt előttem a' nép' vallásossága, csöndessége, serénysége, szerénysége, szívessége. Sokféle és sokszori kérdéseimre mindenki legnagyobb készséggel felelt, 's tudománya szerint útba igazított. Garázda zajt, pajkos hánytorga- tást, szilaj büszkeséget, pörlekedő 's öszvekapni szerető szellemet, mint némi nagy városban, épen nem tapasztalék. Lehet, hogy résznyire a’ bor’ drágasága, 's az úgy nevezett arany szabadság’ hijánya nem engedi a’ népet kirúgni, ’s erkölcsét fanyar nyersességüvé válni.

Menék tudományos kincseit látni; de szerencsétlenségemre a’ nemzeti múzeumnak - Johanneumnak1 - belsejét, minthogy azon nap zárva volt, nem láthatám; 's ezen okból, ismét csak egy illy nap mulathatván ott, visszajöttömkor sem. Láttam mégis annyit, hogy ez, a' pestinél eredetére későbbi, sokkal szebb épületben van a’ mienknél; udvara tiszta, holott a’ pestiét ellepte a’ magyar átok, a’ gye- pesedés. Belől is, mint haliam, minden rendesen, tisztán 's térésén van elhelyezve.

De hiszen reményijük, nekünk is lesz - ha pénzünk lesz - majd talán ollyas épületünk, mert bele való kincsünk, hálá isten’, elég van, hová a’ hozzánk jövő külföldieket pirulás nélkül elvezethetjük; mikor azután egy fő tiszteletű gróf nem lesz kénytelen magán olly erőszakot tenni, hogy, ha még egyszer marsai Marmont2 féle vendég a’ nemzeti múzeumot kívánja látni, nemzete’ becsületéért az igazságon is valamit azt ferdítsen. Bennünk tehát a’ remény (’s az is bár későre ne nyúljék!) él csak, hogy a’ mi a’ kis Stájerországban már létesült, nálunk is, nagy Magyarországban, a’ nemzethez, Árpád’ nemes fijaihoz, küldiszre is méltó muzeum fog valahára emelkedni.3

Nyitva állott, hová leginkább vont szivem, a’ füvészkert. A’ pestin kívül füvész- kertet még nem láttam; ’s égtem a’ kívánságtól hasonlítást tehetni. De ha a' különbséget őszintén ki kellene vallanom: drága hazánké becsben csak veszteni fogna.

48