Gráfik Imre: Vas megye népművészete (Szombathely, 1996)

Gráfik Imre: Összegezés

XIX. században tovább bővül a szakmák köre: mézesbábosok, bádogosok, nyereggyártók, kötélgyártók, süvegesek, kalaposok, kelmefestő, magyar és német szabók, asztalosok, kőművesek, ácsok, cserepesek, esztergályos, pintér-bodnár-kádár, üveges, szitás, fésűs, pipakészítő mesterek dolgoztak bizonyíthatóan Körmend városában, a már korábbi századokból említetteken kívül (NAGY 1995). Az árszabások és a különböző levéltári adatok alapján soksok terméküket ismerjük és az írott források jelzős szerkezeteiből állíthatjuk, hogy azok sokasága - ha tárgyi valóságukban fennmaradtak volna - ma népművészeti kutatásaink anyagát, dokumentumait gyarapíthatnák (vö.: GRAFIK 1992c). Az egész Vasvármegyére vonatkozóan pedig 1813-ból rendelkezünk szakmánkénti összeírással, mind a céhes, mind a céhen kívüli iparosokról. E forrás szerint az önálló céhek száma 175, vegyes céh 21 működik, összesen 4921 mestert foglalkoztatva (NÁDASDY 1982). A XIX. század első felében a vasi arányokat jól jelzi az a számítás, melyből korábbi ismereteinket korrigálva megtudjuk, hogy az 1828. évi összeírás idején Körmenden 20 saját szervezeti szabállyal, jelvényekkel ellátott céh működött az ekkor mindössze háromezer lelket számláló kisvárosban (BÁCSKAI-NAGY 1984 illetve NAGY 1995). A tanult, s céhekbe tömörült kézművesek tárgyalkotó, tárgyformáló szerepének jelentőségét és hatásuknak kiterjedését más településekre, alátámasztani látszik az a tény is, hogy a városi céheknek a környező falukból bejáró mesterei is voltak. Körmend esetében ez azt jelentette, hogy a helyieken kívül mintegy 20-25 városkörnyéki helységből toborzódtak a céhek tagjai. Mindehhez vegyük hozzá, hogy céheken kívüli iparosok is dolgoztak: pl. fafaragó, késes, arany- és ezüstműves, gravírozó, kékfestő, kordoványos, könyvkötő, puskaműves, hogy csak a tárgykultúra, illetve a népművészet szempontjából számításba vehető tevékenységeket említsük (NAGY 1995: 389-390). Úgy véljük, fenti adataink a maguk konkrétságában és új összefüggéseikkel tovább erősítik azt a szakmai meggyőződést, mely részben a magyar népművészet gyökereit, s majdan stílusalkotó központjait a városi, mezővárosi kézművességben jelöli meg (K. CSILLÉRY 1974). A további kutatásoknak egyik legizgalmasabb feladata lehet, hogy mind a céhes, mind a céhen kívüli iparosok fennmaradt termékeit minél több esetben megkísérelje műhelyhez, alkotó mesterhez, személyhez kötni. Az ilyen típusú vizsgálatok Vas megye népművészeti örökségében pl. a famegmunkálás és a pásztorfaragások, a gerencsérek és a fazekasmunkák, a hímzések, az építőmesterek, ácsok és kőművesek körében eredményekhez vezettek. Olyan stílusteremtő személyiségekre irányult a figyelem, mint a fafaragó Janzsó Györgyre, vagy a spanyolozott faragások mesterére, Jónás Vendelre; a formaújító szentgotthárdi Türk fazekas mesterre, a lakodalmas edényeket készítő magyarszombatfai Horváth János gerencsérre; az építészeti újítások falusi meghonosítóira, mint a pankaszi Haholt Mátyásra, vagy az Őrségben dolgozó Pfeifer családra. 694. Csínvágó. Faragott díszítménye: kádármester kezében üveggel és pohárral. Vas m. NM 78.82.1 367