Gráfik Imre: Vas megye népművészete (Szombathely, 1996)

Nagy Zoltán: Népművészet céhtárgyakon és mesterműveken

KÉZMŰVESSÉG Népművészet céhtárgyakon és mestermüveken 338. Bacchus-ábrázolás olaszkorsóból kinövő indafonadék között a kőszegi fazekascéh 1712hen felújított articulusának címlapján (részlet) SM 69-571 A többségében agrártevékenységet folytató lakosságon kívül számottevő a mezőgazdasági idényt követően, vagy egész évben intenzíven kézművességgel foglalkozók száma is. Megbízható forrásokból tudjuk (NÁDASDY 1982, SOPRONI IPARKAMARA 1876), hogy 1817-ben 4921 (Kőszeggel együtt megközelítőleg 5500 mester), 1857-ben 5746 mester mellett 5250 iparoslegény, I869. évben 5458 „vállalkozó" és 6576 „munkás", valamint a céhek megszűnését követő idól^en 1876-ban 6017 kézműves mester tevékenykedik a vármegye területén. Ez a szám nagyjából a XVIII. századvég királyi városának. Kőszegnek teljes lakosságával, vagy egy Körmend nagyságú mezőváros lélekszámának kétszeresével megegyező, s ugyanannyit tesz ki a legények száma is. Ez annyit jelent, hogy minden 100 férfi közül 7 valamilyen mesterséggel bír. Amennyiben a gyermekeket és az inaskorú serdülőket nem számoljuk, akkor az aktívan dolgozó népesség mintegy 10 százalékát tekinthetjük kézművesnek. Mivel a falvakban a XVIII-XIX. században a kovácsokon, takácsokon, molnárokon kívül csekély számban képviseltetik magukat, értelemszerűen számuk a mezővárosokban az átlag három-négyszeresére is emelkedhet, mint ahogyan a legújabb kutatások ezt be is bizonyították (BENDA 1989, HORVÁTH T. 1993, NAGY 1995). A többségükben céhtagként nyilvántartott kézművesek az articulusokban foglaltakat végrehajtva három, olykor ennél is több évet vándorolva tértek meg lakhelyükre, vagy telepedtek le, váltak mesterekké idegen városokban. A vándorlás alkalmat adott arra is, hogy a népművészet által használt motívumokat - mint közvetítők - elterjesszék a legények. A mezővárosok kettős életet élő - gazdálkodó és egyben kézműves - mesterei már korán szakosodtak. A „magyar" jelző (magyarszabó, magyarvarga) a falusi, hagyományos értékrendhez kötődő lakosság ízlésvilágának kiszolgálójává válik. Ilyen hagyományosan magyar mesterség többek között a gombkötő, szűrszabó, szűcs, nyerges, csizmadia, tímár, asztalos, fazekas, melyek késztermékeikkel egy-egy város közvetlen vonzáskörzetét, olykor egész vármegyényi területet szolgáltak ki. A céhekbe tömörült mesterek évnegyedes gyűléseiken az artikulusokban meghatározott ünnepnapokon egybegyűltek. E közösségi alkalmakkor a XVII-XVIII. századból származó, esetenként gazdagon díszített céhtárgyak környezetében mulatoztak, ahol módjukban állt a céhládán, vagy korsón szereplő ornamen196