Gráfik Imre: Vas megye népművészete (Szombathely, 1996)

Gráfik Imre: Vas megye – történelem, táj és ember

2. Sarló. Vas megye. SM 60.91.1 nem járatlan vidék, a gyepűelve húzódott. E gyepûelve kiterjedése mindig a magyarok és a szomszédok kiegyensúlyozott, vagy éppen kiegyensúlyozatlan viszonyától függött. Ahol a természeti adottságok nem nyújtottak védelmet, ott mesterséges védműveket építettek: hatalmas torlaszokat kövekből és szálfákból, árkokkal, földhányásokkal megerősítve. A gyepüket végig, de különösen a kapuknál és a gyengébb helyeken erre rendelt határőrök védték, akiket „őrök"-nek neveztek. Nem tudjuk bizonyosan, hogy a Vas megyei Őrség falvaiban fennállott-e már e kiépült rendszer I. István korában, vagy csak azután keletkezett, hogy 1051-ben Henrik császár e térségben betört az országba. A központi hatalmat biztosító várispánságok közül Vas megyében Karakó és Vasvár ismert. Az egyházalapítás és a keresztény vallásos élet szervezeti kereteinek kiépítése is érintette a megye területét: Szentgotthárdon (1183) ciszter monostor épült. Vasváron a domonkosok kaptak birtokot (1241). A Vasvárról elnevezett várispánságból fejlődött ki a történeti Vasvármegye. Mindez a XIII. század közepére tehető, amikoris létrejön a várispánságok és a megyék egyesülése, azaz megalakul a vármegye, mint a közigazgatás - sok vonatkozásban máig ható - területi egysége. A karakói várispánság ugyan fenntartotta magát a XIV. század elejéig, azonban jelentősége folyamatosan csökkent, míg végre Vasvármegyébe, az egyes várföldek pedig Veszprém- és Zalavármegyébe kebeleztettek be. A királyi vármegyerendszer kialakulása során létrejött megye központja értelemszerűen Vasvár lett. A honfoglalást és az államalapítást közvetlenül követő századokban Vas megye területe fontos szerepet játszik a fiatal állam politikai és gazdasági életében. A korabeli viszonyok között nélkülözhetetlen fegyverek (kardok, nyílhegyek) és a földműveléshez szükséges eszközök (sarló, ekevas) készítéséhez a nyersanyagot bőséggel biztosította e táj, s lett ezáltal a középkori vasművességnek és vaskohászatnak egyik központja. Ezt igazolják a kovács (eredeti magyar nevén: vasverő) mesterséggel kapcsolatos helyneveink: Tömörd, Rendek, Ciklény (régebbi nevén: Vasverőszék, ma Eisenzicken, Burgenland). Ez utóbbit Kendszéknek is nevezték, mely Szarvaskenddel együtt arról vall, hogy Árpád nagyfejedelem 904-ben a bajorok által megölt szakrális fejedelem, Kurszán kovácsait, a kendek népét e tájra, a nyugati gyepű mellé telepítette. E vasművességre specializálódott vidéken Vasvár mint vaskohászközpont és vasraktár játszik fontos szerepet; innen történik a térség vastermelésének felügyelete. Ezt bizonyítja az a tény is, hogy a tatárjárás előtt innen utalnak ki nyersvasat királyaink. A település ezen funkcióit fejezi ki a helynév is, melynek első okleveles említése 1141-1 l6l-ből: Waswar, s melynek pontos fordítása a középkori latinban: Castrum ferreum. A vaskohászatával már az államalapítás előtt kiemelkedő települést Szent István királyunk teszi meg várispánságszékhellyé. Az egyidejűleg szerveződő egyházi életben mint társaskáptalani székhely jut fontos szerephez; mint ilyennel a XII. század második felében találkozunk először említésével. A vasvári káptalan 10