Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)

saira védekezve reagáltak. A felnőttek általában nem támadták őket, mert az ő számukra ezek nem léteztek. Ha valaki házasságkötése előtt rokkant meg, akkor megtűrtté vált. Amíg dolgozni tudott, meghívták a piszkosabb munkák elvégzésére, amit azonban sohasem napszámbérrel fizettek meg, hanem csak alamizsnával. Sohasem élhettek bent a falu társadalmában, mindig csak nézők maradtak. Nem tekintették teljes jogúnak azokat sem, akik nem házasodtak meg. Legyen bármilyen iskolai képzettségük vagy vagyonuk, a községi képviselőtestületbe nem juthattak be, de még kisebb közösségen belül sem juthattak döntő formában szóhoz. Ezek nem kerültek bele az elbeszélésanyagba, csak a hátuk mögött gúnyolták őket. Ugyanilyen helyzetben voltak az elváltak is, és elsősorban az elhagyott asszonyok. Ők nem az elbeszélés anyagba kerültek bele, hanem a többi asszony nyelvére, amelyik kíméletlen volt. Általában ezek gyerekeit sem fogadták be. Jónéhány evvel kapcsolatos történetet sikerült rögzítenem, ezeket azonban itt nem közlöm, mert részben még élő személyekre vonatkoznak. A magyar falvakban is sok volt a gyerek. A „fölöslegesek" elvándoroltak. Ennek ez volt a rendje. Amikor látogatóba hazatértek, nem közösítették ki őket mindaddig, amíg bele nem szóltak a falu életébe. Erre ritkán került sor, mert mindenki ismerte az ilyen irányú íratlan törvényt. Más volt a helyzet akkor, ha valaki évtizedek után visszaköltözött úgy, hogy nem voltak vele gyerekei és ráadásul nem nőtt bele újra a falu életformájába. Az „öngyilkos boszorkány" с fejezetben számolok be az ilyenek sorsáról. Örökké kizárt maradt a bábaasszony is, akinek különleges erőt tulajdonítottak, akire ugyan szükségük volt, de féltek tőle. Bábaasszony gyereke egyetlen esetben sem nősült szülőfalujából, és ha ott maradt, magányos lett. Ezt a kérédést Csulakné, Bába Róza életleírásánál érintem behatóbban. A nyomorékság megmaradt, de a részeg másnapra józan lett. A túlzott ivást elítélték ugyan, de a részegeskedőt csak akkor zárták ki, ha az nőszemély volt. Az ilyen asszony ura és gyerekei is a társadalom peremére szorultak. Az elbeszélésanyagba nem kerültek, de megvetéssel emlegették őket. Az öregek, gazdaemberek, de a földnélküliek is, amikor munkaképtelenné váltak, kiváltak a faluközösségből, illetve azon belül külön helyet kaptak. A gyerekeik, a rokonság, a szomszédság gondoskodott arról, hogy ne maradjanak egyedül, elárvulva. Ez a hagyományos erkölcsi törvényekhez tartozott. Helyzetüket Ribarics János és Ballá József életleírásainál világítom meg részletesebben. 94