Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)

személyiséggé vált. Általános ismeretei, személyes hiedelemvilága és az asszonyok életében elért jelentősége az alsóőri Csulak Rózához hasonló helyet biztosított számára. Szülei sem éltek bent a faluközösségben és gyerekeinek is hasonló lett a sorsa, mert csak a szülői házban, nem a szülőfaluban lehettek otthon. A népiskola befejezése után hosszabb időre rendszeresen elhagyták Szigetet, hogy végül is a tájon kívül találjanak végleges hazát. Ez jellemzi Kálmán Mária életútját is, aki saját adatai szerint 1886-ban született. Apja csak telenként volt otthon. Az apró földeket az anya gyermekeivel együtt művelte meg. Ez Mária részére is azt jelentette, hogy „amióta csak tudom magamat, dolgoztam". Már hatéves korában nemcsak otthon, hanem kint a földön is csinálta azt, ami erejéből tellett, néha még többet is. Amikor a negyedik elemit befejezte szolgálatba ment. Nagyszentmihályon egy orvoscsaládnál kezdte el, majd Felsőlövőn (Oberschützen) folytatta, és amikor már eleget tanult, Bécsben lett szobalány. A „tanulás" szót ő valóban annak is tekintette. Szerinte szükséges volt, hogy beletanuljon a polgári háztartás szokásaiba, ha később valamit el akart érni. Szigetre csak házasságkötése révén került vissza, hogy azt később ismét elhagyhassa. Fiatalkori távolléte alatt kinőtt a törpeparaszti életformából. Amíg a faluban élt, elvégezte ugyan az örökségével ráragadt paraszti munkát, de ez nem lett élettartalma, hanem csak szükséges kötelesség maradt. Leánykorában majdnem mindig orvoscsaládoknál dolgozott, ahol a páciensekkel sokat beszélgetett. Azon kevesek közé tartozott, akik a falu nőtagjai közül jól megtanultak németül, így aztán rászokott a német nyelvű irodalomra is. Nyelvtudását arra is felhasználta, hogy munkaadója orvosi szakkönyveibe belenézegessen. Elsősorban a szülészettel kapcsolatos munkák érdekelték. Titkos álma volt, hogy kiképzett szülésznő lehessen. Ezt ugyan nem érte el, de Szigeten és szomszédos kis falvakban mégis annak tekintették. Kálmán Mária nem volt mesemondó, hanem egy olyan kiváló elbeszélő, aki mondanivalóját mindig meggyőző, szuggesztív kifejezésmóddal adta elő. 23 elbeszélését (204-226.) közlöm ebben a kötetben, amelyek kivétel nélkül mind a hiedelemanyaggal függenek össze. Ezek a szöveggyűjteményben az elbeszélés sorrendjében következnek, s lényegében visszaadják élete történetét, személyes beállítottságát. Ha ezeket életkora élményei szerinti sorrendben tekintjük, meglepő eredményekhez jutunk. Az első csoport abba az időbe ad betekintést, amikor anyja házából kikerülve a környékbeli értelmiségi családoknál szolgált. A mindent megfigyelő, minden szokatlanra reagáló gyerek ijedelmei, a vélt rémekkel való találkozásai. Ezekben keveredik faluja hiedelemanyaga a számára új életformával. A második nagy csoportot azok az elbeszélések képviselik, amelyek nagyvárosi életével függenek össze. Ezekből megláthatjuk, hogy annak is sajátos hiedelemvilága van, amelyet azonban mi még nem ismerünk eléggé. Harmadik csoportba azokat az eseményeket sorolhatjuk be, amelyek Szigetre való visszatérése után itteni tevékenységére világítanak rá. Ezek fiatalasszony korára vonatkoznak, amikor ő amolyan paraszti bábaasszonyként működött és az asszonyok ilyenként el is ismerték. (Életének erre az idejére még külön visszatérek.) Utolsóként említem meg a kisgyerekkorával kapcsolatos eseményeket, amelyek aktív 82