Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)

ciklény) németekkel és a spitzzickeni (Oláhciklény) horvátokkal. A felsőőri és alsóőri magyarokkal semmiféle személyi kapcsolata sem volt. Őriszigeten belül is csak az öregebbekkel jött össze, azonban mindig csak egy-egy személlyel. Az ilyen találkozások során sohasem került mesemondásra sor. Ez itt nem volt általános szokás. Csak otthon, unokáinak mesélt úgy, hogy a múltra vonatkozó elbeszéléseibe néha-néha egy mesét szőtt. Ilyen alkalommal vettem fel tőle tizennyolc elbeszélését, amelyből egy, a már említett, a falu történetére vonatkozó „hamis eskü", négy a szomszédos falvakkal kapcsolatos falucsúfoló. A többiek olyan mesék, amelyeket gyerekek számára átalakított formában mondott el. Amikor fiatal korának meséi után érdeklődtem, igyekezett abból is néhányat feleleveníteni, de azokat csak akadozva, gyakran befejezés nélkül, félbeszakítva mondta el. Ilyenkor arra hivatkozott, hogy jó lenne „a könyvbe utánanézni". Amikor a könyv után érdeklődtem, sült ki, hogy az nem létezett. Történeteit egyszerűen, folyamatosan, minden külön hangsúlyozás nélkül mondta el. Nem vallotta magát mesemondónak. Meglepetés volt számomra, hogy ő egyetlen hiedelemtörténetet sem említett. Beszélgetéseink során ez irányú kérdésemre azt a választ adta, hogy az ilyesmiről csak azok beszélnek, akik nem forgolódtak olyan sokat a nagyvilágban. Ő nem is hisz benne, és ez talán azért is így van, mert ő ritkán volt itthon és nem élt bent a falu mindennapjaiban. Kis gazdaságát sem ő, hanem felesége vezette, és ha a tehenet valaki megrontotta, az az ő dolga volt, meg az aztán „az úgyis butaság". Pathy Sámuel meseanyagát nem a falu hagyományos kultúrájából gyűjtötte össze, hanem a munkásszállásokon. A község belső életformája nem engedte meg, hogy meséi itt hagyományossá váljanak. Őriszigeten a mesemondás szemben állt a közösség belső, íratlan törvényeivel. Unokái kiskorukban ugyan meghallgatták, de később nem emlékeztek már rájuk. Amikor néhány év múlva Samu bácsival ismét találkoztam, kérdeztem, mesél-e még. Válasza igen rövid,volt: „Kinek?" Ekkor mondta el, hogy amint unokái nagyobbak lettek (8-10 évesek), elszakadtak tőle. Este csak azt mondták: „Hallgasson, a TV-t nézze. így hát én is néztem." Téves lenne azonban arra gondolni, hogy a TV szorította ki a mesét. Inkább azt mondhatnánk, unokái, de a falu sem volt hajlandó rászokni arra, ami az itteni kultúrában idegen volt. Ha a mesemondók vizsgálatát nemcsak meseanyagukra korlátoznánk, hanem arra is, ki és mikor jutott szóhoz, Pathy Sámuelt a munkás mesemondók közé kellene beosztanunk. Anyagát ugyan Óriszigeten vettem fel, tévedés lenne azonban azt mondani, hogy ezek őriszigetiek. 80