Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)

tette. A szigeti evangélikus egyházhoz tartoztak a jobbágyi magyar és a kiskarasztosi (Kleinbachselten) német nyelvű parasztnemesek is. A lelkész köteles volt havonként német nyelvű istentiszteletet is tartani. A közös vallás erősebb volt, mint a nyelvi különbség, ennek következtében sok volt a vegyesnyelvű házasságkötés. A beházasodó fél átvette az új közösség nyelvét. Ha az első világháború előtt a kis lakosságú faluban nőhiány volt, a Vas megyei evangélikus községekből is tudtak maguknak asszonyt hozni. Mindez azt jelentette, hogy a szigetiek kommunikációs kultúrájukban igen sokoldalúak lettek, ugyanakkor azonban a pinkavölgyi, más vallású településekkel alig tartottak kapcsolatot, az itteni magyarságon belül szó szerinti értelemben szigetet képeztek. Ez a sziget-jelleg megmutatkozik elbeszélőkultúrájukban is. Egyetlen adatot sem kaptam arra vonatkozólag, hogy a mesemondás szokásos lett volna. Ezalatt azt értem, hogy olyan férfiközösségek léteztek volna, amelyekben egymásnak mesét mondtak volna el. Ez azzal függ össze, hogy itt a vándormunkásság miatt a zártabb férfiközösségek nem is voltak meg. Azonos példát találtam a horvát nyelvű Stinatzon is, ahol a férfiak, mint állatkereskedők az egész év folyamán úton voltak. Amikor hazatértek, a kocsma ugyan kommunikációs központjukká vált, de ott elsősorban munkaélményeiket mondták el egymásnak. A család részére fennmaradó időt mezőgazdasági munkával töltötték ki. Aki fiatal korában a katonaságnál mesemondó lett, az anyagát nem a faluból, hanem a legénységi szobából gyűjtötte össze. Egyes személyeknek volt ugyan meserepertoárjuk, de ők ezt otthon csak akkor adták tovább, amikor a munkából visszavonultan, nagyapaként unokáiknak mesét mondtak. Az öregek nem a nyilvános közösségben, hanem abból kiszakadva a zárt családon belül éltek. Pathy Samu bácsi találkozásunk idején 1962-ben már 71. évében járván, lezárta aktív munkás életét. Nyugdíjasként, véglegesen hazatérve, családjával, azaz kis gazdaságát átvett fiáékkal és unokáival élt együtt. Őrisziget ebben az időben (1962) még azokhoz a községekhez tartozott, ahol a három generációs família élt. Ez azt jelentette, hogy a munkából kiöregedettek nem kerültek aggokházába, nem maradtak magukra. Ennek nemcsak szociális jelentősége volt, hanem kulturális is. A szellemileg egészséges öregek gyerekeik családközösségében lévén, unokáikkal állandó szoros kapcsolatban állottak. A nagyszülő-unoka kummunikáció lehetővé tette, hogy az életbe belenövő gyerekek átvegyék nagyapjuk szellemi vagyonát. Ugyanakkor ez a magyar nyelv továbbadását is jelentette. Esetünkben Pathy Samu németül is jól beszélt. Ez volt az utóbbi évtizedek folyamán munkahelyének nyelve, de végleges hazatérése után otthon csak magyarul emlékezett múló életének eseményeire. Ezeket unokáinak mesélte el, akik ezen keresztül családi nyelvként a magyarba nőttek bele. Magyarul emlegette vándorútját is. Hosszú ideig Jugoszláviában dolgozott, utána Nyugat-Magyarországon és Budapesten, majd Bécsben, Stájerországban és Burgenland déli részén. Végleges hazatérése után mozgási köre nagyon leszűkült. Szigetről alig mozdult ki. Időnként ellátogatott a felsőőri hetivásárra, egy-egy órára átment Nagyszentmihályra (Großpetersdorf). Egyébként csak a szomszédos kis községek öregebb lakóival váltott szót. így a jabingi (Jobbágyi) evangélikusokkal, az eisenzickeni (Német78