Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)

gekre, ami önmagában nem helytálló, illetve csak bizonyos mértékig igazolható. Kivétel nélkül mindenki, aki a paraszti közösséghez tartozik, függetlenül vagyoni helyzetétől ismeri ennek a kultúrának jelenségeit. Az ugyanabban a faluban élő munkások vagy iparosok, akik kétségtelenül a közösséghez tartoznak, gyerekkorukban a többség, azaz a parasztok kultúrájába nőnek bele, de ez felnőtt korukban nem jelent számukra létalapot. A kultúra nem sallangos dísz, hanem a reális élet megvalósításának alapja. így az, aki nem paraszti munkával, hanem más forrásból biztosítja családjának holnapját, akaratlanul is ennek megfelelően alakítja kultúráját. Ezt a megállapítást több, a munkámban említett személy is igazolja. Ribarics János, Csulak Róza, Haselbacher György, Gaal József, de Liszt Mária és családja is bent éltek a faluközösségben, de ezen belüli sajátos családi kultúrájuk szabta meg életüket. Mivel számbelileg kisebbséget képeztek, bizonyos mértékig a közösségen kívülállóknak tekintette őket a többség. Kivétel nélkül mindegyiknél igazolható, hogy nem falujuk alakította őket, henam ők a falujukat. Liszt Mária személyiségéből fakadó befolyása hatott gyerekeire, és azok korosztályuk tagjaira. Aktivitásuk nem öntudatból, hanem belső kényszerből fakadóan alakult ki. Aki ebből a kisebbségből nem tudott aktívvá válni, hazátlan lett. Ahogy Csulak Róza a ma 60-70 évesek korosztályát nemzetieskedés nélkül magyarnak tartotta meg, ugyanezt tették a Liszt-gyerekek anyjuk hatására. Egyházi énekkarba, tánccsoportba, színdarab rendezéshez ők toborozták a tagokat. Ezt nem rábeszéléssel, hanem baráti kapcsolataik révén érték el. A kezdeményező, a kiindulópont mindig édesanyjuk volt. A falu ma egyre gyorsabb német nyelvre váltása Liszt anya és gyerekei révén fékeződött meg egy időre 1960 és 1970 között, illetve ők érték el, hogy az akkori fiatalok, akik a falun kívül iskolában vagy valamilyen műhelyben tanultak, megtartották magyar falunyelvüket. Amennyiben ma még Alsóőrön ehhez a nyelvhez való ragaszkodás megtalálható, az csak a közben szülőkké vált, ekkori növendékek gyerekeinél van meg. Azáltal, hogy a Liszt-ház a fiatalok központjává vált, megvolt a lehetőség arra, hogy falujuk nyelvén közösen szórakozzanak. Ezen a közösségen belül nem volt szokás a mesemondás, de rengeteg olyan viccet, tréfás történetet mondtak el, amellyel a néprajz ugyan még kevésbé foglalkozik, de szintén a hagyományos kultúrához tartoznak. Ezeket nem lehet kérdezéssel felgyűjteni. Ezek megismeréséhez feltétlen szükséges, hogy a kutató hosszabb ideig bent éljen a közösségben, és annak mechanizmusát belülről, átélés során ismerje meg. Az elbeszélő kultúra társadalmi rétegeződését, annak belső törvényeit Lisztek nélkül sohasem tudtam volna teljes egészében megérteni. 76