Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)

FELBER GYÖRGY A gyűjtés idején 88 éves Felber Gyuri bácsi a hajdani alsóőri agilisek közösségéhez tartozott. Agilis itt azt jelentette, hogy valamelyik elődje német anyanyelvű iparosként jött be a faluba és itt egy alsóőri nemes lányt vett el felségül, és így aztán a család amolyan félnemesnek számított. Csak annyi földtulajdonuk volt, ami annak idején a leányrészhez tartozott. Ez bizony nem tett kis sokat, nem érte el a három holdat sem. Már Gyuri bácsi apja felhagyott a mesterséggel és fiából olyan töpeparaszt lett, aki földjéből nem tudván megélni, vándormunkásként tengette életét. Annak ellenére, hogy a faluban maradt, társadalmi és anyagi helyzete miatt, abba sohasem nőtt bele. Szinte lázadóan nézte le a nemesből kisparaszttá vált környezetét, amit aztán olykor ki is mondott. így pl. mikor egyszer beszélgetésünk során arról volt szó, hogy a falubeli férfiak korábban zsinóros csizmanadrágot hordtak, igen felfortyant: „Igen ám, de csak a nemes urak. Még akkor is, ha a fenekükön lukas volt. Magunkfajtán nem tűrték volna meg." Valamelyik nagyapja még német nyelvűként jött be a faluba, de annak gyerekei már magyarul éltek a faluközösségben. Gyuri bácsi is magyar nyelven végezte el négy elemijét és igencsak törte ősei nyelvét. Amikor berukkolt, nem a huszárokhoz hívták be, hanem a bakákhoz. Ezt azért kell megemlíteni, mert annak idején egy alsóőrivel ilyesmi alig fordult elő. A hajdani kisnemesek utódai mindig a huszároknál szolgáltak. Ez a megkülönböztetés is benne maradt haláláig. Gyerekkorában csak a falubeli szegénység között volt helye. Ott tanulta meg azokat a meséket, melyeket aztán később a katonaságnál adott tovább. Ott a jó mesemondókhoz tartozott. Amikor az első világháborúból hazatért, nem kapcsolódott bele a falu életébe. Ott vállalt munkát, ahol adtak neki. Bejárt Magyarországra, kiment Ausztriába. Jó dolgos lévén szépen is keresett. Kiépítette házát, ami a plébánia mellett állt, azaz a falu közepén. Ez sem a falu, sem az ő számára nem jelentett sokat, mert a közösség kommunikációs életébe sohasem kapcsolódott bele. Meséit nem a faluban, hanem a munkásszállásokon mondta el ott, ahol magyarul ezt megértették. Amikor a munkából kiöregedett, nem a faluba, hanem házába tért vissza, amit csak ritkán hagyott el. Legfeljebb csak a szomszédokkal váltott szót, de mesét csak unokájának mondott. De annak sem sokáig, mert azt özveggyé vált lányával egyetértve iskolába küldte, azaz iskoláztatta, aki aztán le is szokott a magyar nyelvről, meg nagyapja meséiről is. Anyjával már csak németül beszélt, nagyapjával meg csak annyit magyarul, amennyire még tudásából tellett. Iskolái befejeztével el is költözött a faluból. Bécsi lett. Amikor 1963-ban összekerültem vele, már hosszú évek óta teljesen visszavonultan élt, majdnem a beszédről is leszokott. Ha lánya nem mondta volna, hogy apja is mondott mesét korábban, sohasem jöhettem volna rá, mert a falubeliek erről már mit sem tudtak. Meglátogattam, összemelegedtünk és amikor me62