Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)
/ott mindenfile fát és szinte megfüstőte. Hétféle fává. Abbú raktunk tüzet és annak a szennyive szinte meg lett gőzűve az a tehén. Meg lett füstőve. Alája lett téve. Hát ügyesen persze, hogy ne legyen semmi baj, hogyhát megin hejrejöjjön. így tuttuk osztán hejrehozni, hogy ne legyen neki hatalma. 214. RONTÁS Az édesanyám az nem vót innenvaló és ügyé volt szomszédunk. Asztan itten ojjan kisebb földek vannak és minekünk, nem tudom, lóher vót, vagy a szomszédnak vót valami rossz búzája és hogyan átlógott a megyén, hát imitt-amott talán bele lett csipve. Nem készakarva, hanem hát mégiscsak. Asztan hát minálunk is eccer előfordút az. Szegény édesanyám sokszor meséte. És hát oda kellett menni ahhó az illetőhön. Igen megromlott és elhatta szinte magát. Asztan az öreg papa aszmonta az édesanyámnak: „Tudod mit, Anna? Menny szépen ahhó az öreg bácsihó és mond neki, hogy jöjjön e." Asztan eis gyütt. Hanem mikor gyütt, má tutta az az ember, hogy mér jön. „Tudod, hogyha megin aracc, vigyázz, hogy ne tuggyá semmiccse belearatni. Mindig fordicsd e a kezeddé." Asztan a mamám aszonta, többet soha életembe. Meg én se arattam e. Ott fekszik az a füöd, má tuggya Isten hány évig, hanem meg nem fogtuk még sohasem. Mast fü van. b)Hát osztán ugyebár az az öregember eljött. Osztán a tezsvérem, amellik Magyarországon halott meg, ammeg ollan kis fickó vót, ammeg megleste. De úgy látta, ahogyan kis nyilasok voltak benn, látta, hogy ais levetkőzött és a tehenet letürűte. A mi tehenenket. Saját gatyájáve ugye. Osztán az ostorra kétszer-háromszor ráhúzott. Asztan az a tehén fölugrott, asztan megin enni kezdett. Akkor megin röndbe lett. Valami mondást montak. Verset. Én mondom, én csak mindig a jó szellemet, guten Geist, guten Geist angerufen. Hát a jó szellemet főkéri, hogy legyen szives és jelennyen meg. Avva a főtétellé ászt a dogot evégezi. 215. HÁZIKÍGYÓ Az van mindenhun. Ebbe még nem hallottam, de ott a régi házunkba vót, ászt tudom. Jelentkezik az. Úgy megy, mint egy óra. Mint egy óra. Meg ahol nincs ojjan kígyó, ott szerencse sincs. Agyonütni nem szabad. Nálunk, énnekem egy kis tezsvérem meghalt azáltal. Mert ugyebár mindig jött az a kígyó enni. Ugyebár a kígyó nagyon szereti a tejet. Asztan, hogy ollan kis asztalok voltak, asztan az a kígyó ippen ahhó a gyerekhő ment mindig. Mindig ahhó a gyerekhő ment. Asztan gyütt itten a legidősebb tezsvérem és észt meglátta. De korona vót a fej in. Arankorona, a kígyónak! Ő, meg hogyan beakart lépni, meglátta a kígyót. Mingyá megtörd út, és eszalatt. Es^alatt egy öregemberér és kijabát neki: „Gyuri bácsi," aszongya, „gyöjjön hamarosan, mer ott egy kígyó eszik a Nándiva." A Nándi, a gyerek, meg mindig megütöttö a kanállá, mindig aszonta: „Egyen zsömlét is, ne csak tejet." Zsömle volt a tejbe beleszelve. „Egyen zsömlét is." No, asztan így a kígyót ehajtották. Gyüttek kaszáve, minden. Ma háromnapra a gyerek meghat, az akis Nándi. A gyerek három nap múlva meghat, de nem ám, hogy a kígyó bántotta, hanem hirtelen meghat. Hát a kígyót nem vettük többet észre. Hanem hajtigáni akarták a kígyót, merhát látták, hogy korona van rajta. Az a legnagyobbik, a legfinomabbik arany, az a korona. Ojjan, mint egy kis kakasnak, ojjan koronája vót. A kígyót ehajtották, a gyerek meg meghat. Asztan többet nem is vették észre. De nem érték ám egészen e a kígyót, csak a farkáná lehetett, kivérzötte magát vagy nem tudom. Sokszor mesétek. 432
