Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)
vót a Bogát-kert. Ott állott egy nagy dijófa. Ez a forgószél az ökröket ekéstű, taligástú együtt fővitte oda a fára. Hát mast hogyan gyütt ez le onnaj ? Hát a szomszídba vót egy öregasszony. Zsuzsi néni, vagy mi vót a neve. A kiszalatt a sütőlapátta és a sütőlapátta vette le az ökröket, meg a taligát, ekét, mindent. Hát ojjan gyerekek persze észt ehittük ügyi. De mikor önné hazamentünk este, hát a kártyázás után, énse mertem mondani, hogy félek, a kolegám se. Ugye ez a Györög Jancsi, akirü má beszetem, az vót énnekem a kolegám. Azér lettem jobban Seper Jancsi, ü meg Györög, ecce ászt kérdi tülem: „Te, te szereted, ha ez az öreg Márti, a Márton együn ide a susztehol." Mondom: „Én jobban szeretném, ha nem gyünne." Aszongya: „Én is." Hát így tuttok meg, hogy üis fél, én is félek. Na, mast más, mikor legínyek lettünk ügyi, akkor is odajártunk ahhó a hászhó. Mer annak is vót fija, aki kolegánk vót, meg lánya is vót neki. Hát ementünk. Meg suszter is vót. Oda mindig mentek össze beszégetnyi este. Mast osztán az öreg Mártontú kérdesztük, hogy hogyan is vót az a huszárhistórija. Hát persze szívesen emeséte. Mink persze rá, hogy azér méges gyáva huszár vót, hogy egy macskátú annyira megijett. „Na, de ha tüzetokádott!" Hát mink montuk, ha szásszor tüzetokádott is, hát én úgy felrúgtam vóna ászt a macskát, ha már huszár vagyok, hogy kilenccer hömbölgött vóna. Ez az öregnek ugye nem teccet. És szinte ez az asszony, az öregasszonnye később, mikor má legények vótunk, beszégettünk errű az ökörhistorijáru. Mondom neki : „De, hát nézze, Rozi néni, hát hogyan hisz maga ijjesmit e, hogy egypár ökör, egy eke, egy taliga megáll egy dijófán? Hiszen Próbájjon valaki fötennyi egy ekét, vagy egy taligát egyedű, csak asse áll meg, ha odanem kötözi. Meghat hunnaj vettek ollan sütőlapátot, akire ráfért egy pár ökör?" De az az asszony ezekrü nem állott le. Ez úgy vót, merhát üneki az aptya, vagy az öregaptya, nem tudom, ki, monta. 148. A BOSZORKÁNYERŐ ÁTADÁSA Az utolsó ember, akire ráfogták, hogy baszorkány, az szegíny sokájig haldoklott. Nehezen hat meg. Hát nem akkó is rákeszték, hogy azér nem tud meghanyi, mer senki nem veszi tüle át a baszorkányságot. Észt csak hittík, meg monták. És véletlen montam akkor, hogy akkor fijatal házasember vótam, hogy véletlen montam, hogyha senkise veszi át, én emegyek, átveszem tüle, hogy szegén megtuggyon hányi. „Csak nem vagy bolond, ászt megcsinyáni?" Mondok: „Hiszen az a szegény nem tud uccse semiccse. Egyik előbb meghal, egyik tovább haldoklik." Hát én nem is mentem el hozzá ügyi, mer uccse, úgyis tuttam, hogy uccse tud semmit átadni, mer nem tud semmiccse a baszorkánságrú. 149. A NYÖGÉRI BÚCSÚ Egy asszonnak a fija elment csépűnyi. Mer előbb innej mentek csépűnyi, ügyi ijjen kézicséppe, gabonájér. Minálunk nevezték csépnek. Meg vót a nyele. És az sszony nem akarta, hogy a fija emennyen csépűnyi. Nyögérbe mentek. Innej mentek többen és ő is vêlement. És az annya nem akarta, hogy a fija emennyen. És egyik vasárnap reggé, és ő harangszókor, a legény Nyögérbe, talán ünneplőt js vütt magáve, szóvá fööltözött, hogy emegy ott Nyögérbe templomba. És az uccán ahogy áll, a lábaközé ugrik egy nagy bakkecske. A hátárakaptya és ojjan sebesen gyütt vele haza, hogy itt minálunk a Mária képtyiná, itt a második harangszókor letette. A legény útközbe nem is igen vett mást észre, mint mikor a Rábán átugratott vele a kecskebak, de a Rába csak ojjan vót, mint egy barázda. Hát errű is igen szoktak beszényi. 391
