Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)

Megint ledobott egyet, megin feragatta, megin megette. Mikor a cseresnye elfogyott, aszmongya: „Látod Péter, a patkóér csak eccer kellett volna lehajolnod, de a cseresnyéjér," aszmongya, „mond meg, hányszor hajoltál le?" 141. MÁTYÁS KIRÁLY ÉS ARABLÓK Mátyáskiráj koldusruhába öltözött, asztan járt ugye. Asztan katonája meg szabaccsagra ment. Annakidején sem vonat nem ment, semmi, lóháton mentek látogatóba. Természetesen messze lakott, asztan kellett neki egy hejen meghálni. Asztan odamegy ugye. „Na," szongya neki az asszony, „na, innej takaroggy, mer tizenkét rablóvezér lakik itt." A katonának. „Nem bánom én," aszongya, „ha lakik is, de" aszongya, „én innen el nem megyek." Közbe Mátyás kiráj ment koldusruhába. Az is odament szállásra. Asztan gyünnek ám éjjé a tizenkét rablók. Mingyá: „Kik vagytok?" „Hát," aszongya, „én egy szegén koldus vagyok." „Úgy, aszongya, hát ide tetted be a lábad ?" Hát ez a másik meg aszongya; „Én katona vagyok," aszongya, „anyámat megyek haza meglátogatni." „Na," aszongya, „te se fogsz hazamenni. Meg te se fogsz kimenni innejt." Hát szegények megijettck. Na, aszongya a katona: „Jó van, aszongya," „hát annyira van, megakartok ölni, előbb főzzetek egy nagy fazék paprikát. De erősét. S nézzétek meg, hogyan én ászt forrón leiszom." Osztán ígye persze fősztek neki. Asztan az meg végigöntötte a tizenkét rablón. Persze kapkodott mindeggyi a szemihö, arcáhó. Leforrászta ükét. Hát szegény koldus meg az ágyalá bujott ijettibe. Csak vagdalta le a fejüket a karddá a katona a rablóknak. „Na, mast" aszongya, „gyere elő te is. Mast te kerűsz sorra, mivé ebujtá hosszúorrú paraszt." Hát előbujott. „Fijam, ne báncs," aszonta. De nem monta meg, hogy ü a Mátyáskiráj. „Hát ne báncs, talán még megfogom háláni neked." Na, a katona ement. Koldus is ement. Hazamegy Mátyáskiráj, mingyá átötözött. Alatta vót neki igye a diszes ruha. Mint koldus öltözött szintén úgy. Katonáinak megparancsúta: „Na, mast," a parancsnoknak, „ájjatok sorfalat. Jobbra-balra! Itt begyün egy katona, ennek mind tisztelegjetek. Mer," aszongya, „ez az életemet mentette meg." Persze a katona, mikor lóháton gyün, mindeggyi áll, tiszteleg neki nagyba. A katona néz. Aszongya: „Micsoda disznóság ez? Kibű csinyátok ti bolondot?" Meglátta a koldust. Aszongya: „Te csinátad észt ugye." Mátyáskiráj odamegy, legombójja a kabáttyát. Akkor láttya, kivé van dóga. Hama leugrik a lórú, térdre borul előtte. „Jó van fijam," aszongya, „te mentetted meg az életemet. Megérdemelted észt." 386