Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)

Hát a gyerek keresett, éhes volt. Na, az asszony adott neki szóvá tejet, saját tejibül. Anyatejet. De a gyerek annyira szopta ászt az asszorit, nem tutta levenni a mellirü, akárhogyan akarta. Ojjan nehezen vette le, hogy borzasztó. No, osztán úgy gondúták, éhes a gyerek, ki tuggya, hogy minta nem evett. Osztán ugye közbe, útközbe bementek egy kocsmába, osztán főbontották a kisgyereket. Osztán hogy főboncsák, megnézik. Hátú fele kígyó vót! Égiszen derektú lefele kígyó vót a gyerek. No, hogy osztán hova tették a gyereket, ászt nem is tudom. Na, szóvá orvos vette el a mellitű. A gyereket evütték bisztosan valahova mutogatni. 129. SRÁTLI \ A papa meséte. Ügyi, hogy előbb, mikor legények vótak, osztán mentek a lányokhó este. Osztán vót ojjan csirke az uccán vagy az uccahelbe. Vizesen járt, csak csicsergett elöttök. Ecce a papa is, aszongya, egyik uccába kümegy, csak csicsereg a csirke elöttö. Először ráüt. De mire odaütött, má odaugrott a csirke, má tul vót, nem tutta elérnyi. De megijedött tüle. Asztán ecce vót egy, hazavütte a csirkét. Gondúta magába, összefagy ez a csirke. Osztán vót ollan buboskemence előbb, oda fötötte, mer ott meleg vót, hogy ott megszárad. Hát mikor reggé megnézi, ott egy szakasztó búza vót mellette. Aszongya felesége: „Aj," aszongya, „csak vidd, ahonnaj hosztad. Ijjen csirke nem kő a házná." Itt aszongyak, srátli. Osztán egy embernek szintén vót egy. Ászt nem is tutták az emberek. De annak az embernek a világon vót mindene. Meg aszmongya: „Hozzá jeszt, hozzá jászt." Az a csirke mindig hordott. Az a srátlicsibe. De aszongyak, akkor ha kakassá vót, akkor az asszony vót a párgya annak a srátlinak, ha pedig tyúk vót, akkor a férfinek kellett, hogy a párja legyen. Asztán tönkre is ment, az, aki vele hát. 130. A HÁZIKÍGYÓ Mikor a gyerek evett a kígyóvá. Az Alföldön minden házba van kígyó. Ászt is tartották a népek. Eccer egy családba vót egy kisgyerek. Osztán a gyerek valahányszor tejesételt evett, mindig kiment. Osztán főtünt neki, hogyhogy ez a gyerek mindig kihordogattya az ennit. Osztán utánanésztek. Hát látták ám, hogy egy nagy kígyót etet az a kislány. Körübelü nyolcéves kislány volt. Megijettek a szülők is. Gondúták, mas ijjen nagy kígyó, hiszen a gyereket meg is csípheti. Hát a kislánnak nem szótak semmit ugye. Mikor a kislán bement, a szülők a kígyót tömkretették, agyonütötték. Hát a kislán keresi. Kimegy, sír. Borzasztóján sír. Megjegyzem, a kislány is utána hamarosan asztán meghalt. Ugyláccik sajnáta. Vagy sajnáta a kígyót, vagy pedig Isten tuggya, miért halt meg. Kedvenc állattya lehetett. Talán azér is. Aszongyak, minden háznak van egy kígyója. Hogy ászt nem szabad agyonütni, mer akkor a házba valami baj történik. Észt a kígyót haggyák meg, ez nem bánt senkit. 382