Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)

„Itt," aszongya, „hát itt az erdőbe csak ejárkágatok". Hozott neki aprószegeket. "Úgy," aszmongya, „mast mivé a Savanyú Józsit csufútad, mer a szegényeket nem báncsa!" Televerte a talpát neki avva az apró szeggé. A másik asszonnak meg adott pénszt, hogy vehessen egy tinót. 115. KARÁCSONY ÉJJEL BESZÉL TŰZ ÉS ÁLLAT Előbb nálunk az vót a szokás, hogyha a tüz sipul, sót köll beledobni, meg egy darab kenyeret. Mer vót ollan ház is, hogy bedobtak egy balhát. Asztán két tüz karácsonyéjje beszégetett. „Na," aszongya, „hogy megy neked?" „Ja, nekem jól. Kapok néha sót is, ha kérek, kapok kenyeret is. Hát te?" aszongya. „Énnekem egy balhát dobnak be. Annyi az összes." Aszongya: „Tudod mit? Gyujcsd föl a házát." Aszongyák karácsonyéjje beszének a tehenek is. Karácsonyéjje minden pénz beszél. De vannak esetleg egyének, akik meghallak, de vannak ojjanok is, akik nem hallak. Megértették. De kevés. 116. PALÁNKRÉTI MAJÁLIS Mikor mink kicsinyek vótunk. A mama meséte. Majális vót itt kinn Palankretbe. Osztán mink is ott vótunk. Ott szaladgátunk ketten, én meg a tezsvérem. Ugyan ü má meghat. Asztán másik nap ojjan betegek lettünk mind a ketten. Mama megvizsgát bennünk. „Nézze, ezeket a gyerekeket megigészték." Mer mindenki csodakozott: „Kijé ez a két szép kislány? Kijé ez a szép kislány?" Ahogyan megnésztek bennünket, megbetegettünk rá. Hát a mama valamit csinyát, ijjen szennyesvizze. Asztán meggyógyútunk. 117. MIRE JÓ A DOHÁNYZÁS? Csinos, gazdag lány volt. Asztán mindig ojjant keresett, ki egyátalán nem dohányzik. „Ja," aszongya a mama neki, „ha kapsz ojjant fiam, én nem bánom." Asztán tényleg, egy fiatalember meghallotta, hogy ez mijjent akar. Ojjant, aki egyáltalán nem dohányzik. Elment a lányhoz párszor. Nem gyújtott rá. „Na," aszongya, „ehhez hozzámegyek, mer ez nem dohányzik." „Na, jó van édes lányom, ha teccik, hát csak menny hozzá." Meg is történt a lakodalom. Persze le is feküttek. Férfi efordut a falfelé. Az asszony gondúta magába, hát fáratt szegény, had aluggyon. Másik éjjel ugyanez történt megint. Ú, reggé az asszony megébred. Pörűt, lármázott. „Na, édes lányom," aszongya a mamája, „mi baj, mi baj ?" „Ó," aszongya, „édesanyám, hát ijjenhez mentem én feleségül?" „Mér?" „Há," aszongya, „alszik, mint a medve. Meg se mozdul." „Nohát fiam, hát legyél türelmes. Istenem, hát mingyá nem megy." Na, jól van. Másnap megin ugyanúgy. Hú, reggé má az edényeket keszte verni a fiatalasszony. Na, azannya: 376