Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)

Nem, hát a két kolléga. „Erre az örömre én fizetek." „En fizetek." Mindeneggyi észt állította. Nem tuttak megegyezni. Erre az egyik kollega aszongya a kocsmárosnak: „Tuggya mit, kocsmáros úr? Most itt már mi nem tudunk sehogyanse dönteni. Látom, magának az udvara nagyon hosszú, meg még tovább is lehet szalannyi. Ott vannak a hársfák ugye. Most műnk küjelölünk egy fát, hogy meddig szaladunk. Érti ? És amellik előbb vissza beér a kocsmába megin, az lesz a fizető." S a kocsmáros ebbe bele is egyezett, hogy ez így jó lesz. Most, az egyik vándorlegény leveszi a sapkáját is. Nekiaggya a kocsmárosnak és mongya neki, hogy legyen szives, tárcsa addig a sapkát, üneki ekkicsint a sapka nagy. Nehogy futás közbe evesszen. Hát a kocsmáros foggya a sapkát. Tárcsa. S ezek kezdenek futnyi. Nem? A kocsmáros vezénylett nekik: „Egy, kettő, három. Indujj!" Kesztek indúnyi. Mikor a kitűzött fáhó odaértek, a két vándorlegény visszafordút és a kocsmárosnak a kezive integettek. És szalattak tovább. Úgyhogy a kocsmáros többet nem is látta ükét. Ittak is, ettek is anélkű, hogy egy krajcárjukba belekerűt vóna. 368