Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)

lujában még a magyar nyelv uralkodott. Itt született és nyugdíjazása után ide tért vissza. A falu ugyan paraszti volt, de sem ő, sem apja nem tartoztak a földtulajdonosokhoz, hanem a zsellérekhez. Családjának anyagi helyzete szabta meg a falun belüli hovatartozását is. Mi, a néprajztudomány művelői, a kultúra egyes jelenségeit általában csak származási helyük szerint rögzítjük, nem vizsgáljuk meg azonban, hogy a falu- vagy táji-egységen belül, melyik szociális közösségen belül éltek azok hordozói. Erre legjobb példa talán a mesemondó „öreg Kilenc". Ót, mint klasszikus értelemben vett mesemondót, középpulyainak sorolhatjuk be származása szerint. Ausztria területéről eddig ő mondta el a legtöbb mesét. Téves lenne azonban arra gondolni, avagy azt kimondani, hogy Középpulya mesemondó falu lett volna. Kutatási eredményeim azt, bizonyítják, hogy itt az utolsó három generéción belül a mesemondás igen aktív volt. A falun belül, de nem a falu minden lakójánál, illetve nem a többségnél, hanem csak egy igen kicsi közösségen belül. Ez vonatkozik Ribarics Jánosra is. Jani bácsi a falu szegényei közé született bele és azok életét élte meg, az szabta meg életútját és alakította ki mesemondó művészetét. Ha a paraszti közösség tagjai közül valaki kiöregedett, gyerekei, az örökösök, gondoskodtak eltartásukról. Ennek többé-kevésbé való tisztességes betartását a belső Íratlan törvények igen szigorúan ellenőrizték. Paraszt családból máig sem került senki sem az aggok házába. Más volt a helyzet a falubeli zsellérek életében, a munkaképtelenné vált falubeli szegénységnél, akiket gyerekeik nem tudtak eltartani. Ezekről a falu lakói közösen gondoskodtak, aminek szintén megvolt a megszabott rendje. Hogy ez a rend az akkori állami törvényhozásból alakult-e ki, avagy az épült fel a szokásjogra, itt most nem tisztázható. A belügyminiszter 1899. évi május 4. 51 000 sz. rendelete kimondta, hogy a szegények közsegélyezéséről a községi elöljáróság tartozik gondoskodni. Ez azt jeneti, hogy ezeket a falu tartotta el. Burgenlandi adataim egyöntetűen azt bizonyítják, hogy ez már az idézett törvény megszabása előtt is így volt. Burgenland, de Alsóausztria minden falujában is, megtaláltam a szegényházat, amelyik kutatásom idején már sehol sem töltötte be korábbi funkcióját. Ez mindenütt, így Középpulyán is, a falu szélén állt, nagysága két szoba és konyhára terjedt ki. Pulyai adataim szerint is ide költöztették be azt, akinek nem akadt gondviselője. A házat a község pénzéből építették és annak lakóit a falu házaiból táplálták. Mint, ahogy itt mondták „szerre" vitték a megfőzött ennivalót, mindennap egy másik ház került sorra. Ennek betartása is az íratlan törvényekhez tartozott. Az életük vándorútjának végefelé közeledő nincstelenek nemek szerint elkülönítve aludtak a helység szegényházában, denapközben közösen birkóztak meg az órákkal. Legtöbbjük „világot látott ember" volt, azaz munkás életük folyamán szolgaként, napszámosként, ipari munkásként messzi vidékeket ismertek meg, sokféle emberrel kerültek össze, szellemi ismereteik is sokoldalúakká váltak. Örökké és mindenütt szociális rétegükön belül lévén, azok - gyakran határokon átnyúló - szellemi tudását vették át, illetve cserélték ki egymással. Ez így volt akkor is, amikor még a Jani bácsit Janikának nevezték. Gyerekkorából, családja szociális helyzetéből fakadóan szerezte meg meseanyagának fundamentumát. Apja országot járó munkás volt. Vagyona nem volt, de gyereke elég, kilenc. Nyáron úton volt, télen otthon várta a tavaszt. A gyerekek már kiskorukban a fa-