Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)

„Ides gazdám," aszongya, „hogyan mennyek? Mint a nap röpül vagy mint a szél?" Aszonta a lovának: „Ahogyan teccik." Elhatta a báttyait. Nem tuttak utána menni. Lehatta. Na, hát asztán aszonta utóbb végre a gazdája: „Kedves lovam," aszongya, „mast úgy menny, hogyan én akarlak." No, oszt a ló úgy ment, ahogy a gazdája akarta. Akkor megvárta a két báttyát. Ja, hát együtt az aranhid. Az aranhídhó értek. Hát ott aszongya, ott a legfiatalabbik fi lója megszól lant, aszongya: „Itt, itt mast mekkel vámoltok, mert itt most ez a hid alatt gyün a kilencfejü sárkándia, akivje neked mekke birkóznod." Ja, Arany, micsoda Miklósnak hijta magát ez a legfiatalabbik fi. Arany Miklós. Ja. „Hát akkor itt megvárgyuk." Hát ecce csak gyütt a tizenkétfejü sárkándia. Lóháton. Asztán a lója megbotlott a hidon. Alatta vót az izé, a Kis Miklós. Lebujva. Hát a sár kándia a lóját összeizéte. „Ja, nem tehetek róla, hogy megbotlottam. Alatta van, a hid alatt van a Kis Miklós, akivé neked mekke birkóznod." Naja. Hát a sárkándia leszállott a lórú. Hátra kiátott: „No, tuttam, hogy itt a hid alatt vagy Kis Miklós. Gyere fe, aszongya, hát megpróbákozzunk, hogy ki lesz erősebb, te vagy én." Ja, hát fel a Kis Miklós, felugratott! A báttyainak meghatta, hogy „addig maraggyatok ott alatta, még mü a sárkándiáve tucsakodunk." Na, hát foment a Kis Miklós. „Na, hát mit akarsz? Te nyomorút féreg?" Kis Miklósnak monta a sárkándia. Na, kihuszta a Kis Miklós: „Hát," aszongya, „csapjok össze a kardunkat." Na, hát a sárkándiának leszette mind a három fejét. Na, akkor a Kis Miklós a holdat mingyá egyik bátyának atta át. Ott egyik holdat mingyá mekkapta a sárkándiátú. Jekütte egyik báttyátú haza, hazájukba. Nahát aszonta a királnak, hogyhát mast meghosztam a holdat, de, aszongya, majd a napot késebben hozza az öcsém. Ja, de hát a hold világított, de nem úgy, mint hogyan kellett vóna. Ja, hát os/tán a másik báttyáve tovább lovagút a bátor, a Kis Miklós. Ja, megin jelértek az ezüsthidhó. Ja, ott a lova aszonta, aszongya neki: „Édes gazdám," aszongya, „itt mekke pihenned, mer itt mekke küzdened a hatfejü sárkánnyá. És hogyha ászt legyőzöd, akkor nyertes lesze. Meg hogyha nem, hát, aszongya, akko evesze." Na, ja. Hát Kis Miklós belenyugodott. A hid alá bujt a báttyáve lovastú. Hát ecce csak gyütt a hatfejü sárkándia. Hát annak a lója is megbotlott a hidon. Ja, hát az is aszongya: „Te, vak kutya," a lójának a sárkándia, „hogyan idájig nem botlottá meg, mast kezdesz vénségedre botlani." „Ja," aszongya, „a hid alatt van a Miklós, az tette észtet, hogy megbotlottam. Aszongya, avve kell neked gazdám megvijaskonnyi." Na, hát a hatfejü sár kándia megin leszót: „Na, te fíregalak! Gyü fe! aszongya, győzz meg engem, ha megtucc!" Ja, hát Miklós fe: „Na, te erdeji féreg, csak gyere, aszongya, küzgyünk meg." Ja, de ott má, ott má Kis Miklós aszongya: „Itt má baj van. Ha levagdalom a fejit, mind a hatot, aszongya, a másik feli hat kinyől." „Hej," aszongya, „táltos lova, ides gazdám, ne törőggy avve," aszongya, „ha a másik felén tizenkettő kinyől is. Tebelüled, aszongya, piros lángot eresztek, a sárkándiábú meg sárga lángot eresztek. És mikor meglátod, hogy a sárga láng kigyün," aszongya, „a sárga lángba dobd bele a buzogányodat és" aszongya, „az tönkrement." No, hát úgy is úgy lett. Hát összement az izé, a Kis Miklós a sárkándiáve. A hat fejit levagdóta. Ja, de a másik felin megin má ha megin kinyőtt. Akkor a tátoslova jekapta az izétü a kardot, a Kis Miklóstú, és beledobta az izé, a sárga tűzbe a kardot. Akkor az izé, a sárkándia semmivévállott. Etünt. Az izé, meghat, eh, a Miklós lova vót. 351