Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)

56. A TOLVAJMESTER Ement három fiu mesterséget tanulni. Odaérnek egy kovácshó. Hogy nem kell-e inas? „De, bizony kell egy," aszongya, „csak haggyöjjön. Egyet fetudok venni," aszongya, „de a másikkakat nem." Hát ment tovább. Ott bementek egy tislérhó. Egyik ottmaratt. Aszongya, hogy kő őneki is egy inas. „Hát jó van," aszongya. Ott maratt. Hát az egyedülinek kellett menni. Annak nem vót hel. Bemegy este az erdőbe. Belebódút, nem tálát ki. Osztan éjjé világosság vót. Tizenkét zsivány őt a tűz mellett. Melegettek. A gyerek megpillantotta ükét. Most má, úgy gonduta, e sem mehet. Örűt neki, hogy tüzének, ott megmelegszik. Hát odament. Kérdik: „Micsoda járatba vagy gyerek?" Aszongya: hogy „én mesterséget akarok tanúnyi mennyi." Aszongya: „Beász mihozzánk mesterséget tanúnyi. Mingyá ki is próbájjuk, mit tucc," aszongya. „Most asztán éfél lesz, akkor főmész a grádicson, osztan bemész, fenyitod, belürű van a kúccs a kapun, osztan majd főnyitod. Mi meg majd a kapun megyünk be. Te csak mássz fe," aszongya, „ezen a létrán. Asztán legyüssz." Na, jó van. Hát úgy tettek. Asztán kirabúták a gróf urat. Ehoszták, ami vót, mindennyét neki. Ementek. No, má a gyerek tanút jó ugye. Hát így továbbment. A rablást hajtották. A gyerek kitanút. „Na, három éve itt lesz," aszongya, „most már lehet ám, most már emehecc, most már úgyis kitanútad a mesterségedet." Osztan ement. Ment a tislérhoz. Ammeg szabadulólévelet kapott ám, hogy megtanúta a mesterséget. Hát, hogyan gyün, gyün a tislér, meglátta a tislér, aszongya: „Mingyá megcsinálom én is a felszabadulólevelet. Mehecc is vele." Annak is meglett. Akkor mentek a kovácshó. Azok még „klimpet-klumpet, klimpet-klumpet," verték a vasat. „Na," monta a zsivány nekik, az a rabló, „hogy má ideje, hog engedi észt is, mer má mink két nap gyünnünk," aszongya. „El is mehet mingyá, mihánt a kerekekre a sint főhusztuk," aszongya, „mingyá fog menni tiveletek." Mennek haza. Megérkesztek. Az öreg örűt nekik, hogy gyüttek a fiak. Reggé ment mingyá jelenteni, hogy mit tan utak. Aszongya: „Ez kovács." Van neki egy kovács. Van neki egy tislér, meg van egy rauber. Ászt az ember, mer magyarember vót, nem tutta, mi a rauber. Monta a grófnak: „Van nekem egy kovácsinas vagy mesternek tanút, másik tislérmester lesz. Egy meg van rauber. Abbú nem tudom, mi lesz," aszongya. Aszongya: „Ászt a rauber fiadat küdd e." Ekütte. Aszongya annak: „Ekő lopni az ökröt, ahogyan szántanak. Az igábó az ökröt, a hajszásot, ekell neki lopni. Amelliken szántanak." Hát most hogyan lesz? Hazamegy. Sirt az öreg. „Ej, fiam, most föllesztek akasztva, ha nem tudod ászt az ökröt ellopni az igábú, amellikke a béres szánt." „Az nem baj, papa," aszongya, „anná nagyobb rablást csinyátunk mink már. Az semmi." Ement. A szomszédba ment. És ott kezdett kiátozni: „Hauzi, hauzi! Tikot, tikmonyot!" Horták neki a tikkokat. Bele a ketröcbe. Ü meg vitte oda a nyíresokig. Ott szántottak az erdő mellett a béresek. Hát odamegy, küeresztette a tikokat. Röpűtek, futottak. „Ej," aszongya, „emberek, gyüjjenek, segiccsenek összefognyi. Mindeneggyé egy korona jár." Otthatták az ökröket mind. Szettek a tikot, ki hogyan tudott. De észt az ekét otthatták neki. Odament, mikor otthatták az ökröt. A hajszásnak a farkát levágta, a csálésnak meg belelökte a valogába. A farkatlant meg ehajtotta a zsivány. 338