Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)

Be is következett. Hát miccsinállon? Tisztességesen az édesaptyát etemetette. De mindennap, ha munkábament, a temető mellett ekellett menni. A fejibevette, hogy nem birja, nem birja, hogy ő mindennap az ő drága szüleji sírját nézze. Bement hát a kösségházra és főkerté az urakat, ha van valaki szegényember a kösségbe vagy hát a városba, akinek lakáshiánya van, ő a lakássát szívesen átaggya. Fizetést semmiccse kér érte. „De, ha én maholnap visszatérek, az én házam legyen úgy, mint ahogy átattam neki. Hogy az rendbe legyen." No, hát asztán a kösségi bíró hát intészkedett. A gyerek összeszedett egy kis holmit, megolvasta a pénzit. Nem vót több pénze neki, mint három garassá. És avva útnakindút. És ment hát és ha éhezett, akkor betért egy-egy hászhoz alamizsnáér. Elérkezett egy erdőbe. Ott délig semmiccse látott. Délbe észrevett egy kunyhót. Hát elmegy odájig és ott hát elérkezett a célhó. Az útszélin űt egy öregember. Odaköszönt: „Jónapot, öregapám!" „Hozott Isten fijam. Légyszives, aggy egy kis alamizsnát," kért az öreg. „Öregapám," aszongya, „szívesen, de nincs semmiese." Belenyút a zsebgyibe, kivett egy hatost. „Itt van. Ha tuggya hasznáni," aszongya, „észt szívesen átadom." Az öreg szívesen fogatta. Egy lába vót az öregnek. Kezetfogtak. A fiju avva továbbment. Este meghat az erdőbü ki nem érkezett. Mindenfélli gajjat összeszedett az utszéllin ott az erdőbe és lefekütt. Reggé fojtatta az uttyát tovább. Délbe megin egy kunyhóhó kerűt. Azelőtt ott egy öregasszony űdögét. Egy lába, egy keze hijányzott. Kért alamizsnát. Kivette a második hatosát, nekiatta, ebucsuzott. Avva ebucsuzott, ment megin tovább. Este megin az erdőbe rekedett. Harmadik nap megy. Megin dél lett, mire valakihez ért. Megin a harmadik kunyhót érte e. Megin egy öregember űt. Egy lába sincs, egy keze is hijányzik. Hát hogyne sajnáta vóna meg. „Mást nem tudok anni, öregapám," aszongya, „az utolsó hatosomat odaadom." Nekiatta hát a harmadik hatost. Búcsúzni akart tüle. „Fijam, ne menny e," aszongya. Az öreg főket. Megvótak a lábai, megvót a keze. Bementek hát a kunyhóba. Aszongya: „Fijam, emed fel," aszongya, „a vánkosomat, ott talász egy gyürüt. Ászt húzd az ujjadra." A gyerek megemete a vánkost, ténleg ottvót a gyürü. Fehuszta az ujjára. Aszongya: „Fijam, ennek a gyűrűnek az a tulajdonsága, ha a gombgyát tenyérbeforditod, kérhecc, amit kivánsz a világon, az előkerül. Ha kifordítod a gombot, akkor csak mond neki: Hipp, hopp, legyek ott! Ahol kivánsz lenni, ott teremsz." Hát rendbe van. A gyürüt főhúszta. Aszongya: „Fijam, emed meg a szalmazsákot. Van benn egy rozsdás kard. Ászt tedd az ódaladra. De mindaddig el ne hagyd, míg magátul élnem. Annak csak ászt kell mondani: Kardom apriccs! Az evve mindent fölaprit." Ez vót az eleven kard. Észt is fekötte. Mast aszongya, nézze a másik sarkán a szamazsák alá. Aszongya: „Lesz ott egy furula." Meg is tálát a a fur ul lát. Aszongya: „Ennek te csak parancsóni köllesz. Ami lien nótát kivánsz, ászt ehuzza. De a szádhó tedd, hogy a nép ne vegyen gyanút. Ez magátú szól." Hát a gyerek evve hallás köszönetet mondott és bucsutvett. „Fijam, várgy még." Belenyút a zsebgyibe, kivett egy marék aranyat az öreg. „Ne," aszongya, „ez a jutalom." Másoccor belenyút a másik zsebgyibe. Aszongya: „Fijam, itt van a három hatosod. Mer én vótam az eső kunyhóná, akinek az egy hatost odaattad. Én vótam az a lázár asszony, akinek attá. Meghat itt mast lácc, ahogyan hát én vagyok," aszongya. Mivé ollan jó szived vót," aszongya, „Isten továbbra is segiccsen. Hát mast emehecc." Hát a gyerek elindút. Este lett, mire az erdő szélűre ért. Körünéz. Sehol, semmiccse lát. Valami messzetávolba látott egy kis világosságot. „Hát odaérni nem tudok máma se így, se úgy." Hát visszament az erdőbe. Csinyát magának ekkis szállást. Akkor eszibejutott, hogy ü mit kapott. Megcsavarta a gyürüt. Aszongya: „Édes jó Istenem," aszongya, „aggy nekem egy teritett asztalt, mindenfille jó étellé, itallá." 313