Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)

Hát bizony a gazduram megijett. „Gyere asszony, emennyünk keresni." A lánya meg, hát az ágyba fekütt má. De, hát észt a másikak elmonták, a szomszédok neki, hogyhát hogyan ének, hogy a lány az aptyáva alszik és a kézit mindig rajta tárcsa, hogy, jaj, senki hozzá ne férjen a lányhó. A huszár: „Maj én ekapom." Hát evve a sméve csináta, a lovát etüntette. Hát az asszon, meg a gazda emennek keresni. Emmeg hát más utat vállasztott. Eccsak fogta a lovát, visszavezette, de előbb, mint a lovát visszavezette, becsúszott a lánnyhó, meg jó megtette neki. Oszt úgy a lovát visszavezette. Osztán megin ment keresni. Hát talákozott a gazduramma. „Hála Isten, gazduram," aszongya, „megvan a lovam. Megtalátam. Szerencséjük," aszongya, „máskép reggé mind föllettek vóna akasztva." Asztán hazamentek. Adott neki még egy pohár bort a huszárnak, hogyhát örömibe, hogy meglett a lova. Hát ászt a huszár ement alunni, paraszt is lefekütt, az asszony is. Hát odanyúl a lányhó: „Ej lányom," aszongya, „mi van teveled, hogy máma ollan nedves," aszongya, „a micsoda?" „Édesapám," aszongya, „sok könnyet hullatott ez máma," aszongya, „mer sajnáta magukat, hogy az akasztófára kerúnek. Oszt hullatta a könny éjit." 44. A HÁROM JÓTANÁCS Hát valamikor, még Nagymagyarország létezett, vót egy igen szegény fijatalember Magyarországon. Akármit próbát, hát seholse tudott munkáhójutni. A fijatalasszont otthatta a házába. Saját háza vót az illetőnek. Ü meg ement ki Lengyelországba. De az a táj, ami akkoriba lengyel vót, az a magyaré vót. Ott beszegődött egy gazdához szolgáni. És huszonhét évet töltött anná a gazdáná annékü, hogy ecceris a feleségire gondút vóna. Egyáltalán nem. Letellett a huszonhét év, akkor a fejihesz kapott: „Uram, miccselekettem én? Ennyi idejig a feleségemnek se nem izentem, se semmi." Rögtön a gazdájáhó fordút: „Uram," aszongya, „engem fizessen ki. Én hazamegyek, mer a feleségemet odahazahattam. Kíváncsi vagyok, hogy mi van vele." Aszongya neki : „Máma nem. Maj holnap vagy holnapután." „Mijér?" „Mer," aszongya, „először is a ruhádat kölli az asszon rendbetenni, meg az útra is valamit készíteni köll." Mer előbb vonaton nem jártak, csak gyalogosan mentek. Na, hát ki is füzetté. „De," aszongya, „fijam, három tanácsot annék neked," aszongya. „Ha nem sokallod a pínszt érte," aszongya, „egy tanács tisz forint." Hát egy szép összeget kapott. Odadobott neki hát tisz forintot. Aszongya: „Fijam, az öreg utrú az újra ne térgy." Ez vót az egísz. „Na, csak ennyi az egísz? Ebbizony nem sok," aszongya. „Na, hát a második?" Odadobja a második tizest. „Ami hideg, ászt ne fújd meg." Ejis csak. „Harmadik?" Kifizette. „Minden haragodra alugyá egyet," ászt felete. Ez vót a három izéje, tanáccsá. Az öreg a pénszt fogta és a feleséginek atta, hogyha kenyeret süt, jó jegyezze meg ászt a kenyeret, amit süt és ászt a harminc ezüstforintot tegye abba a kenyérbe. Hogy abba, ha má a többit epazulla is útközbe, ha hazaér, hogy legalább valamit tuggyon mutatni a feleséginek, hogy mégis hozott valamit. De nemcsak ászt a kenyeret atta neki, hanem adott neki más kenyeret is. Kijelentette, hogy „észt a kenyeret addig ne szegd meg, míg a feleségeddé nem űsz az asztalná." Hát el is indút haza. Útközbe talákozik két kollégává. Hát együtt mentek, mendegétek. Eccecsak a kollégák közű az egyik megszólal : „Csak nem megyek erre, mikor itt a szép uj út. Mink ezen megyünk." Hát ez meg hát nem. „Én az öregen maradok." Ászt felete. „így sokká közelebb lesz." „Hát jó van, ha közelebb." 311