Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)

Persze, hogy a huszár működött, a gazdának a bottya is fölát. Ammeg keresztűcsuszott a szalmán. Kibujott. Hát egy darab kiállóit. Hü, az öregasszony ászt meglátta. Összecsapta a kezeit: „Jézus, Mária! Mast má két lölkön keresztülment, még egy darab kijáll," aszongya, „az nekem untig elég vóna." Avva hát megtörtént a parancs. 40. A FERTŐ KELETKEZÉSE Hát én úgy olvastam valamikor észtet a Fertőrü. Valami hercegség létezett ottan. Hét kössegbü állót a Fertő. Hát annak a hercegnek vót egy öccse. Hogyhát a szülők szétosszák hát a birtokot, az öccse hát idekerűt. Nahát, a nevinek a csillagát, hát Fraknóra. Ászt a birtokot kapta, hát amell hát Fraknó környékén vót. De a két tezsvér mindég haragba vót, minekután az üdőssebik többet kapott, mint a fétallabbik. Meg szebb helet. Hát az üdőssebbiknek vót egy juhásszá. Az azon a részen, ahon máma a Fertő van, ott legetetett. Vót neki egy kossá. Irtózatos csúf állat vót. Az összes juhajiva birt, de avva a kossá nem. Az a csörgősbotot, amit a magyar mond, nem? Avva mindig dobáta, ütötte a kost. De, hát az sohase tette ászt amit. Hát a csörgősbottyát má edobta. Megpillantott egy követ. Értekap a kőjér, hogy főkaptya és avva dob a kos után. De, hát a követ nem tutta kivenni ollan könnyen, mint ü gondúta. Nekimegy, meg kétkézze feszegette. Ahogy a követ kivette, a víz ekezdett bugyborékozni utánna. Másnap kiakar hajtani a birkájit, nem birta betereni. Evót boritva vizze és a víz mindig több, meg mindig több. Úgyhogy hét kösséget tejjessen elpusztított. De a herceg maga is eveszett. Ais bennpusztut. Hát igy osztán, akik hát ott közelibe vótak kösségek, azok is Resztek hát kihurcúkodnyi. Kik az erdőbe, ki erre, ki arra, mer attútartottak, hogy még továbbterjed. Hát ez éveken keresztü így keresztüment. Az öccse véletlen hát kíváncsi vót, hát ő is megnészte a területet, hogy mi történt. Mit látott? Egy emberalakot ott a tóba. Ki at ta a parancsot, hogyhát csónakot! „Őneki ászt az embert fogják meg." Meg is fogták. Mi vót? Halember. A fölsőteste ember vót, az alsóteste hal. Az bezáratta. Hát annak ennit akármit attak, az semmiccse evett, accsak nyers húsfélét evett. De észrevette, hogyhát az állat mindig kevesebb lesz, mindig kevesebb lesz és az ki at ta a parancsot: „Vigyék vissza, engeggyék e." Elengették. Hát többé asztat, akárki figyete, többet sose látták. Meg azúta se. Hát, hogy hogyhát így évek mútak, mútak, bérbejártak hát ezek a szénahordók, parasztok innejt a Fertő részirű hortak be szénát a piacra, szalmát, Hát Bécsbe. Hát, hogy miúta áll a Reichsbrükke, amit mondunk, ászt nem tudom. De ott hid volt valamikor. Azon jöttek keresztü szóvá ezek a fuvarosok. Egy fijatalember meghat a karzatná, a hátizsáktya levót téve és egyes szerszámokat dobat a Dunába. Paraszt megát. Kérdezi, hogy mér szórja el a szerszámját. Aszongya: „Uram, nehéz hordozni. Munkát nem kapok sehol." Aszongya: „elviszem." „Kap maga munkát." Föűtette a szekerire. Emelitek hát a városba. El is atta a szénáját. Evitte hát, amit máma Rusztnak hinnak, abba kösségbe. Ott átatta egy kádármesternek, hogy hozott neki egy segédet. Hát ott évekhosszat munkás vót. Hát nyáron, háthogy megszokta ott a környéket, ő is kíváncsi vót, hogy kimegy a Fertőre. Nem halászni, hanem hát kicsit csónakázni, szórakozni. De, hogyhát az illető, aki a csónakot vezette, eccercsak rászól: „Ott én valami pontot látok," aszongya, „irányiccsa a csónakot annak az iránnyába." Hát mekközelitette. A saját szerszámját taláta ott, amit Bécsbe a Dunába dobott. Hát, hogy ez hogy kerűt oda, hát ezen sokszor má mink vitatkosztunk. Ha már a Fertő keletkezett, az a Dunává összeköttetőbe kő lenni. Másképp nem létezik. Hogy valahol van neki egy ere és az a szerszám abba az érbe kerűt és ott kifogta. Másképp nem létezhet az én fölfogásom szerint. Hát igen megörűt. És asztat a kalapács hát, ami vót a szerszámgya, az máma a múzeumba köll fekünni. 309