Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)

„Nekem az mindeggy. Alliccsa elő hát a lányt." Hát a lány megjelent. Hát ott a szülők előtt főhuszta a cipőt. A cipő passzút. Az nem csinát semmit. Hát ott figyete a királfi, mer a másikakná nem figyet, hogy azok miccsinának. De itt pontosan mast figyet. A Ián fogta a cipőt, förántotta. Stimmöl! „Há," aszongya, „kedves kisasszony, hol ennek a cipőnek a párgya?" Aszongya, „Ha fönséged látnyi akarja, akkor tessék velemjönni." Kivezette a konyhába. Ott vót neki a szekrénnyé. Kinyitotta a szekrényt és bekacsintott. Ott vót a három kitűnő öltöny, ruhája, amivé evőt mulaccságon, meg a cipőji. Ledobta. Hát a másik cipőt főhuszta. Fogta a ruhát. Fölüt a kocsira. Elvitte. Mikor a temetőné mentek, az a madár megszól lant: „Fenséges uram," aszongya, „megtalátad az igazi párodat." Aszongya, „légy boldog vele mindörökké. Mast megtaláltad." Avval a királfi asztán elment haza. Hát így a mostohák gyalázatba marattak. Meghat a lábajikat is megcsonkították. De a mostohákat a lakodalomra mégse liitta. Csak az édesaptyát. Hát ott a lakodalomközbe hát kijelenti : „Hát," aszongya, „kedves édesapám, ászt a nőt, amit anyám neked ajánlott, ászt nem ismerted. Pedig az én voltam. Etaszitotta," aszongya, „magattu. A piszokba, a hamuba, mindenbe turkatam, de a Jóisten," aszongya, „arravitt, hogy megtalatam páromat. De," aszongya, „most légy boldog ezentúl mostohájiddal. Én többé nem vagyok lányod." Savvá befejeszte a mondókáját. Vége lett. Hát elég az hozzá, kijelentette, hogy mit pazarolt hát a mostoháira, ászt a rengeteg kincset az öltönyökre, mindenre. Aszmongya hát a Hamupipőke, aszongya: „Nekem az nem számít, nekem megvan, amire nekem szükségem van. Van aranyam, gyémántom, mindenem a világon. Meg," aszongya, „tiszteséges uram is van." 39. KÉT LELKEN KERESZTÜL Hát valamikor a huszárok legtöbbnyire a falukon tartószkottak, nem laktanyákba. Sazok egyik kösségrü a másikra lettek izévé. Hát egy napon egy faluba érkeznek a huszárok. Bekvártélosztak. Hát a gazduram bizon hát szép helet adott a lovának a huszárnak. Meghat beszégertek. De a gazduram katona nem vót az életbe. Mikor parancskiadás szók lenni ötórakor, aszongya a huszár: „Gazduram;" aszongya, „vigyázzon a lovamra, én elmegyek parancskiadásra, meg hozok a lovamnak zabot, szénát." Avva a huszár elment. Mikor visszatér hát a parancsru: „Na, vitézúr," aszongya, „hát mi vót a parancs ?" „Ej, gazduram," aszongya, „igen rossz parancskiadás van." „Hát mi?" „Mégse merem mondani." „Hát mi a baj?" „Az a parancs lett kiadva," aszongya, „hogy minden huszár, ahun be van kvártélozva," aszongya, „a gazdáját mekkölik baszni, hát, ha nem, akkor akasztófát kap." Hát a menyecske meghat hallotta a dolgot. Odament az uráhó, aszongya: „Te, mond neki, hogy ne téged, hanem engem. Hát megcsinálom." Valamikor vótak a szalmaágyak. Hallotta hírét? Nem vas, vagy valami vót, az izéje allulrú szalmakötésekke. „Te," aszongya, majd az udvaron kiálliccsuk az ágyat, te aláfeksző, én meg," aszongya, „hegyibéd, osztán had turkállon engem. Ha éppen gyün valaki, hát" aszongya, „akkor majd esimiccsuk." Hát jóvan. Meg is történt. Este vacsoraután az ágyat ekészitette. Gazda belefekütt, felesége hegyibe, a huszár azonhegyibe. Az anyósa meg hátú vóta favágítón. Hát egy ollan hasábfájér, hogy tüzeni tuggyon. 308