Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)

Hát így az ördögöktű megmentette. A hárompár cipő azontúl megmaratt. Hát az ördögtű megszabadni. Aszongya lány: „A tijed leszek, de egyellőre nem. Emehecc szépen haza. Majd én irok levelet, hogy mikor jöjj hozzám." Arra ü nem gondút, hogy az arankörte a zsebgyibe van. Akkor jutott eszibe, mikor monta, hogy elmehet haza. Akkor hogyhát egy körte van a zsebgyibe, valahogyan észretért. Kivette a körtét és a lánnak átnyújtotta. A leány szívesen fogatta. Aszongya: „Minekután hát megmentette, most eriggy apámhoz. Kérj tülle jóvátételt." Hát akkor osztán ement. Ment be az öreg királhó. Beköszöntött. „Eljöttem apám," aszongya, , jóvátételér. Minekután a lánya egyellőre nemet mondott, hát kérnék jóvátételt." „Na," aszongya, „számodra úgyis el van készítve. Ott van," aszongya, „egy véka arany. Az a tijed. De," aszongya, „egyre kérlek. Kinn a kertbe," aszongya, „van egy körtefa. Azon a körtefán," aszongya, „van egy kalitka. Ászt a kalitkát hozd be nekem." Hát a János szótfogadott. Bement. Ugyanaz a körtefa vót, ahonnat a körtét leszakajtotta. Főmászott, a kalitkát szépen lövette, meg bevitte a királnak. „Na," aszongya, „látom fijam, bátor gyerek vagy, amire," aszongya, „nem is számítottam." Na, asztán hát a véka arany. „Hát hogyan vigyem el az aranyat?" aszonta. „Legyenszives, aggyon egy zsákot." Na, hát a királ osztán teremtett neki zsákot. Beletőtötték az aranyat. A vállárakapta, meg lement hát az istállóba a lovához. Az aranyat főkötötte a nyeregre. Kiment hát az udvarra a lovává és bucsutintett. „Hipp, hopp! Legyek az öregné." Ottermett a kunyhóná. „Jónapot, öregapám!" „Hozott Isten, fijam. Na, mi újság van a túlvilágba?" „Talán lesz szerencse," aszongya. „De amit kérté tüllem, ászt meghosztam." Aszongya,, Jöjjön ki öregapám, itt az aranya." Levette hát a zsákot, az öregnek átnyújtotta. „Hát a te részed hol van ?" „Majd az én részemet mekkapom, öregapám. Ez a magájé." Akkor megfogta a fiju kézit. Aszongya: „Köszönöm. Ha valamikor errejössz," aszongya, „keress fő." Hát asztán szépen hazament. Elment egypár hét. A Jánosvitéz kap egy levelet. Három viaszpecsétte vót lepecsételve. Föbontotta a levelet. Olvassa, hogyhát menyasszonya, mit ir neki. Olvassa, hogy „gyere hozzám! De ne a kastél ba, hanem ittés itt. Enné, meg enné a folóná, a hidná talákszunk." Minekután hát ü senkitü nem ijett meg még a világon, hát most próbát csinát. Hát a leány csinyát papirbú egy kígyót és ászt egy katulába beletette, beleillesztette. Hát, mikor a Jánosvitéz megy, a királlány már várta, má jelent. Leugrott a lóru. Kezetakar nyújtani a lánnak, skatujábu kiugrott a kígyó. M egr ászkód ott a János. „Na, na," aszongya a leány, „mindig ollan büszke vótá, hogy te sose ijetté meg, mast meg még egy papirtú is megijecc." „Hát," aszongya, „nézd drágám, sokszor előfordul, hogy az ember aszongya, hogy semmitűse ijed meg, pedig," aszongya, „csak egy kis levélke zörgése sokszor az embert megijeszti, mert ez hörtelenynyébü jött," aszongya. „Amire nem gondul az ember ugyebár. Máskülömben," aszongya, „én még sose ijettem meg, meg nem is fogok megijedni." „Na, jó van," aszongya, „ezentúl ne mond senkinek, hogy te nem ijecc meg." Hát megfogatta, hogy többet sohase mongya. Avva asztán föugrott a lovára. Megfogta a lány kézit, meg fösegitette. Hát ketten űtek a lovon. Enyargatak hát a palotába. Hát oszt ott megis tartották az esküvőt. Esküvő után a királ aszongya: „Na, fijam, most választhacc. Visszamész-e a te hazádba vagy ittmaracc." „Nézze," aszongya, „fönség apám," aszonta „ki, hol jött a világra, az a szentkoronája. Tehát," aszongya, „én a nemzetemet nem gyűlöltem, nem is fogom," aszongya, „tehát ha megengeded, a lányodat most elviszem." „Neked attam, a tijed," aszongya. „De valamire kérlek. Most má üdőbe vagyok. Ha valami előtalána fordúni, képes vóná-e," aszongya, nekem segiccségemrejönni ?" 305