Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)

„Hát," aszongya, „én téged megajándékozlak. Amennyi kincset kívánsz, adok. Hát legalább tankos meg valakit szeretni, mer," aszongya, „nézd, ittvannak ezek az oroszlányok, ott azok a sok kutya," aszongya, „az mind engem megakart kérni, de egyetse szerettem." Aszongya, „azokat én mind állatokká váltosztattam. Ha megtanicc szeretni valakit," aszongya, „három kocsi aranyat adok rögtön. Ha szükséged lesz," aszongya, „mindenkor jöhecc hozzám, mindenkor fogsz kapni tüllem." A lány nem tudott szeretni senkit. Nem tudott szeretni. Észt meg szerette vóna. „Na, hát," aszongya, „akkor gyere ki a szabadba." Hát kimentek a szabadég alá. „Változtazsd vissza," aszongya, „az állataidat mind emberekké." Meg is történt. Hát az a sok fijatalember ott át. Rajok szót, aszongya: „Most ájjatok fő sorba." Asztán megfogta a nőnek a kezét, meg ahogy sorba átak, végigvezetgette. „Amelliket most gondolod, hogy képes vóná szeretni," aszongya, „annak fogd át a nyakát és csókád meg. Ha kűbű van a szive," aszongya, „annak a férfinek, akkor is meglágyul és a csókodat visszaaggya." Hát ahogy ott sétát, eccecsak egynek ekapta a nyakát, meg megcsókuta. Hát a férfi viszonoszta. Hát allett a vőlegénye. Mingyá röndűt kocsikat. Három kocsit megrakatott arannyá. „Ez az eső jutalmad," aszongya. „Ha szükséged lesz, bármikor jöhecc hozzám, fogsz újra kapni." Nahát osztán a kocsikká ebucsusztak. Kocsik megindútak. Ementek haza. Ahogy az udvarába betért, hát az aptya házához, mekkondútak a harangok. Éccaka vót. Mi történt itt? Hát mit lát? Hogy tüz van a faluba. Nem törődött a kocsikká vagy valamivé. Mindent otthagyott, meg futott, mer látta, hogy azon a tájon van a tüz, ahol az ü kedvessé volt. És csakugyan mi égett, mint a bíró háza. Hát ott a népek osztán izétek. A bíró maga is kiabát : „A lányomat, a lányomat!" A lány betegen fekütt a szobába. És nemsokat kukoricázott. Nekirohant az ablaknak, az ablakot kitaszította vagy betaszította és beugrott. A lant az ablakon kinyújtotta. Ászt evettek tülle, oszt utána kiugrott ű. Hát a bíró viletlen íppen jelen vót, mikor a lányát kiatta. Akkor rászót, aszongya: „Fijam, ha má a lányomat," aszongya, „megmentetted, mencsd meg a kincsejit is," aszongya. „Arra már nincs szükség." Ászt felete. „Ha neked szükséged van, mencsd meg magad." Hát akkor ekezdett kijabáni: „Segiccsetek, segiccsetek! Ménesetek meg!" Aszongya: „Ne sirj apám," aszongya neki a legény, „ha akarod," aszongya, „egy hét múlva ollan házat állítok neked ide," aszongya, „hogy arankerekeken fog forogni." Hát az öreg osztán belenyugodott. Hát eis vette a lányát. Hát ühozzájuk vitte, az édesaptyához. „Hát kincsem ölég van," gondúta magába, „de próbát teszek." Ement vissza, ahol a kincset kapta és mekkérte hát ászt a hőt, ha lenne hát ollan szíves és őneki egy házat fölállitatna, ami arankerekeken fog forogni. Aszongya neki a nő: „Csak ereggy nyugottan haza. Mire te hazaérkezz, má ház ott lesz." És meg is történt. Az a nő épitetett neki házat, ami arankerekeken forgott. Úgy asztán boldogok lettek. Ha meg nem haltak, ma is ének. 25. A SZABÓLEGÉNY ÉS A TÜZES BIKA Hát valamikor hát itt volt az Ensz fojó partya körű valami grófi kastél. Annak a grófnak vót egy fija és három lánya. De gazdag gróf vót. Ahogy a lányajit férjnekatta, mindenik nagy kastélba kerűt. A fija is megnősűt. Szépen édegétek. Az öregek kihatak, a fijatalok maguk marattak. Attú a perctű fogva, hogy az öregeket etemették, a fijatal grófcsaládnak nem vót békessége a kastélba. Azokat minden éccaka zavarták. Annyira ment a dolog, hogy elköltötte hagyni a kastélt. Ement hát egy másik területre. Volt valami birtokjok, hát ott tartószkodott. De kiadott, nem tudom má, mennyi pénszt, aki fölfödözi, mi rejlik a kastélba, az hát nagy jutalmat kap szóvá. Hát véletlen arrament egy szabósegéd. Betért a kocsmába. Kért szállást. „Szívesen," aszongya a kocsmáros, „de én annék egy tanácsot," aszongya. „Itt van egy kastél. 289