Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)
„Hát akkor késziccs neki." Hát készített, hát az a fijatal királnak jót készített. Ő meg vazsgombócokat evett. Azokat rágta. „Hát mi újság?" Ez és ez. „Hej, sógor," aszongya, „lehetetlen." „Hát ki vitte el a kirájnét?" A cimborája. „Avva nem lehet birkózni," aszongya, „Nekem is van háromszáz ember erőm, de az öregnek meg háromezer," aszongya. „Hát, ha odadnám is az erőt, akkor se vagy segítve." „Csak add nekem," aszongya. Hát nekiatta. Megcsavarta a gyürüt. Ement a másik lányhoz. Éppúgy járt, mint itt. Ott is az ágyalá bujt, Gyött az ördög haza. Szimatát, megéreszte, hogy idegen van a házba. Ott is kibújt: „Szerbusz sógor!" Megegyesztek. Az adott neki hétszáz ember erőt. Hát má ezer van. Megcsavarta a gyürüt. Ottermett a harmadik ördögné vagy tezsvérgyéné. Hát ott soká povedátak. Eccercsak megéreszte az asszony, hogy gyön. Belépett. Nem bújt el. Má akkor nem fét. „Má én is vagyok valaki, ezer ember erőm már van, neked se lehet több." Hát lekezetek, falatosztak. Hát aszongya: „Most elmegyek." Hát elment a cimborához. Asse vót odahaza. A felesége fogatta. A harmadiktú, attú kapott ezerötszázat. De még mindig kevés. „Hát hol az urad ?" Itt és itt, el van. Joga lett vóna neki, meghat meg is lutta volna tenni, csak a gyürüt megfordittani, a feleségit ckapni, meg erepűni. De nem tette. Megvárta, míg hazagyön. Csak az volt az előnnyé neki, hogy a cimbora nem éreszte meg. Merhát háromnak az izéjirű eltűnt az embernek hát az izéje, a szaga ugye. Elbujtatta a fehérnép hát ott a szobába. Hazajött az öreg cimbora. Leült az asztalhó. „Nagyon éhes vagyok," aszongya, „aggy valamit." Hát asztán tálat neki, falatozott. Osztán úgy meg ő gondúkodott. A királné meghat odament, ekeszte cirókáni, simogatta. Mosolgott az öreg cimbora. Eccercsak megszóltam 4 : „Te, kedves uram," aszongya, „ennyi, meg ennyi idejig má veled vagyok," aszongya, „de még nem montad meg, mitű van neked az a nagy erőd." „Ha, te ostoba. Az ajtóba ádigál a söprű, abba," aszongya. Az asszon fölugrott, meg a söprüt az ajtótú evitte. Aszongya: „Mégis látom, hogy szerecc. Hát," aszongya, „megmondom. Nem abba van, hanem nézz ide," aszongya, „itt a fejemen van háromszál haj. Ezek különös hajak. Ebbe van." Osztán melléje ült. Beszégettek, beszígettek. Eccecsak a cimbora elalutt. Ekkapta hamar az ollót, meg kimeccette ászt a három szál haját. Meg odavitte hát a királnak. Eccer a kézibe volt, talpraállt. Oda, elejbe: „Hej, komám," aszongya, „ne alugyék itt!" Az fölüt, osztán: „Ki vagy te?" „Leszámúni jöttem hozzád." „Mit akarsz?" „Te piszok," ott a világon mindennek lehorta, „te voltál az a csúf alak, akit" aszongya. „megakartam menteni, s engem tiportál ott a pocsártba? A feleségemet elrabútad?" Megfogta. „Zsuppsz!" A falnak vágta, hogy eccerre az ördög szétfröccsent. Feleségit meg fogta, megcsavarta a gyürüt: „Hipp, hopp, legyek hát itt a nővéremné." Ott is megfogta az ördögöt, nekikente. Hát mind a négy ördögöt tönkretette. A három tezsvérgyéve meg összefogta magát, hazarepűt a királiudvarba. Ott kijelentette: „Megmontam, ha én jövök, akkor az összesét hozom. Hát itt is vannak." Hát most a nagy örömre újra elkesztek lakodalma/ni. Hát asztán étek, hátak, boldogok vótak. 287
