Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)

Sok pénzbe kerűt a királnak, de a leány mindig vigasztata. Hát a vadászcsalád, meg hát ment. Hova érkeznek a három fiju, meg az asszonyok? Mint a kocsmához. Az öregasszonyoknak meghat szokássok, valamit oUasmit észrevesznek, hogy ingyen ennyi, innyi kapunk. „Gyertek fijaim, bemegyünk. Itt a kocsmába itt inni kapunk, amit kívánunk." Hát betértek. A királlány hát ott mingyá: „Amit teccik, parancsoltának." De mesélni köllöt neki. Na, de mit? Hát az öregebbik fijú elkeszte az aptyának hát az izéjit, hogy mi történt a temetőbe. Az annya fölugrott: „Te szemtelen, te piszok!" Ott mindennek lecsufúta, hogy il lesmit mer az édesaptyára mondani. A fijatal: „Hadd anyám," aszongya, „had mongya." De az tovább nem is monta, csak ami hát ott történt. Következett a második fijú. Ais elmonta, mi történt az aptyáva. De az annyok igen izgatott volt. Nem tudott a széken maradni. Mérges volt a fijaira. De az annyát mindig tartotta egy kezive, hogy csak maraggyon. Következett hát a fijatalúr. Elkeszte úgy, mint a báttyai, hogy mi történt az aptyával. Akkor leüt. Azannyok: „Mérnem montátok észt fijaim?" „Ez titok." Ászt felete. Hát oszt a fijatalúr elmonta végig, hogy az aptyáva hogyan történt, s a zsiványokka miccsinyát. Mindent elmondott. Akkor abbahagyta. Akkor a királleány odalépett: „Ezer vagyok itt," aszongya. „Észt akargyok megtudni, hogy kik gyilkóták le a zsiványokat. Maga," aszongya, „ha igaz, nagy jutalmat fog maga kapni. Hát mongya tovább, hogyan történt." Hát nem volt neki más hátra, hát akkor megmagyarászta, hogy ő az őröket körünészte, aluttak. Ez volt hát lekközelebb, kihúszta a kargyát s megvizsgáta, hogy jó ki volt fenve, élesítve. „Hát egyenkint," aszongya, „a zsiványokat beszólítottam. Ahogy jöttek, úgy a fejőket le is vágtam. És mindeniknek oda is tettem a fejit, ahová tartozott." Megin abbahatta. „Hát tovább mi történt?" „Hát nincs más hátra, mekkő mondani az igazat. Megcsavartam a gyűrűmet: legyek a királleány szobájába! Ott is termettem." „Miccsinát?" „Első dolgom," aszongya, „az volt, gyürüt, karperecet, kesztyűt, zsebkendőt," aszongya, „összecsomagútam. Főbontottam az ollóvá kabátom belsejit s ide belevartam. Itt van e!" aszongya. „Hát tovább?" „Hát hozzáfeküttem a királkisasszonyhoz, meg meg is tettem neki." Akkor a lány fölugrott a heliről, átfogta a nyakát: „Észt akartam tűnni." Savvá főszót, mingyá a csöngőhő ment, meg csöngetett hát be a várba. Úgyis tutták, hogy itt valami van. Az édesaptya, hát a királ, mingyá befogatott, meg kihajtatott. Hát ott a három fickó, az öregasszony, lánya, hát a pincérek, akik voltak. „Zárgyátok be a vendéglőt. Slussz!" Észtet összepakúta, hintóra és hát bevitte őket. Most egy terembe odaültette ükét. Aszongya a fijatal vadásznak: „Hát fijam, mivé tudod te bizonyítani a tettedet?" „Én tudom bizonyítani, fölség," aszongya, „Hány mészáros van a városba?" Hát mennyi vót, mennyise, má nem emlékszem, de egy jó csomag. „Mennyi hentes?" Abba is vót. „Azokat mind hivassa ide." Hát megjelentek a mészárosok. Vadászt i hát fölát: „Urajim," aszongya, mer fijatal, öreg, mindenféle fajta volt kösztek, „vágtatok-e sok marhát az életbe?" „Igen, igen. Igensokat vágtunk." „Vót-e hát egy állat is úgy, amit vágtatok, hogy nem volt nyelve?" „Az nem fordút elő," aszongyák. Akkor elmentek. Jöttek a hentesek. „Otek-e hát sok disznót, egy s mást?" „Igen." 285