Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)

23. A VADÁSZ FIA Hát valamikor, régesrégen valami hercegnek vót egy fővadássza. Vót neki három fija és három lánya. A szegődés úgy volt, hogy holta után, ha véletlen elhal a fővadasz, egy évig a fizetés úgy jár, mintha szolgálatot teljesítene. És mind a három fiját levizsgásztatta erdésznek. Hát egy szép napon az öreg hivassa a fijait: „Fijaim," aszongya, „én meghalok. Tehát úgy intézkeggyetek, hogy állást szerezzetek, mert itt nem maradhattok. Mert ti ketten," aszongya a két idősebbiknek, „tik gyávák vagytok. Ez a fickó itt, ez meg tul bátor. Tehát a szolgálatot egyikse tudja teljesíteni." És kijelentette: „Ha engem etemettek, három éjjé," aszongya, „síromat strázsáltátok. Mindennap más." Fijait elkűttö, beszólította lányait. „Ti, lányaim," aszongya, „akármi, akárki ha vőlegény jön, mekkérni a kezeteket, egyik nemet ne mongyon. Mert ti együtt nem maradhattok örökké," aszongya. Hát megvót a parancs. Az öreg lehunta a szemeit, meghalt. Szépen eltemették. A temetés után este, vacsora után, a fiatal az asztalt ú fölkelt, aszongya a bátyának: „Szedd össze a sátorfádat, menny ki a temetőbe apánk sirgyához." Hát el is ment. Tizenegyet ütött a toronyóra, íbren vót. De csak elalutt. Megébrett. Mit lát? Egy nagy fekete kutya az aptya sirgyát kapargya. Először tőrt rántott. A kutya észrevette, féreugrott. Puskájáér nyúl. Mekkésett. A kutya eltűnt. Elment be a vadászlakra, mekkérte az egyik lányt. Elis vütte. Ki vót? Az ördög. Szépen az aptya sirgyát készre becsinálta. Reggé hazament. Egy árva szót senkinek nem szólt a dologrú. Ászt vette észre, hogy az egyik nővére hijányzik. Hát ászt az ördög elvitte. Második este kiment hát a középső. Éppenúgy járt. Megjelent a fekete kutya, mekkaparta az aptya sirgyát. Ászt is ezavarta. Evitte a másik nővérgyit. Harmadik este kiment hát a fijatal. Lefekütt. Éppúgy elalutt, mint a másik kettő. Megébrett. Hallá, hogy má a koporsó zörög, má a kutya annyira ledógozott. Az nem nézett semmit, kést kirántotta, beleugrott. De a kutya észrevette, mellette kisurrant. Eltűnt. Evitte a harmadik tezsvérgyét. Visszament az aptyához. Aszongya az aptyának: „Édesapám, ha te tudnád, mi vót itt, mi jáccódott itt le." Koporsó kinyílott, az apa fölüt: „Tuttam fijam," aszongya, „hogy bátor gyerek vagy, de észt nem hittem volna." Belenyút az egyik ódaiához: „Itt van fijam egy pakli puskapor. Ha evvel a porral megtöltőd a puskádat, hét óra járásnyira," aszongya, „pontosan, amit célbavész, ászt eltalálod." Avva megin egy másik ódáira nyút, kivett egy gyürüt: „Itt van fijam," aszongya, „észt a gyürüt húzd az ujjadra. Mond neki háromszor: hipp, hopp, legyek ott! Azon a helszinen teremsz." Avva az öreg visszahanyatlott. Koporsó lezáródott. Ü kimászott. Nekikezdett, becsinyáta hát az aptya sirgyát. A s/tán ekezdett köröskörül lesikélni a sötétbe. Hát rettenetes messze világosságot látott. Gondút, megcsavarta a gyürüt: „Hipp-hopp, legyek ott anná a világosságná." Hátholkerűt? Egy erdő széllén volt nagy tüz rakva. Egy ökröt sütöttek nyárson. Tizenkét betyár meg ott fekütt a tüz körül. Az odament. A betyárokat jó valogbarugdóta. Hát azok álmukbú fölugrottak, megcsak nésztek. Hát a vezérgyök: „Hogy mersz te idegyönni," aszongya neki, „ahol még madár se mer maradni, nem emberi lény?" „Én," aszongya, „ollan embereket keresek, akik jól értik a rablást, gyilkolást." „Bravó," aszongya a vezérőjük. „Tessék heletfoglalni." Kettőt-hármat ekűdött: „Hajtsátok ide hát a boroshordót." Odahosztak hát egy hordó bort. Ekesztek mulatni. Le-lehasitottak az ökörbű. Zabátak, ittak. Eccer hát a vezér mesélli neki, aszongya: „Hét éve elmútt, hogy itt tanyázunk. Itt, meg itt van egy királlány. Ászt szeretnénk erabulni, de nem birgyuk." „Hát hogy, hogy?" aszongya. „Mer," aszongya, „ha én innen a tűsztű húszat kilípek, akkor már a kutya a vár tetejin má jelez. Má megébrül."