Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)

Elkezdett gondúkodni a halász. Erre és erre az időre lesz a lakodalom. Magáhószólitotta a hat fijut: „Fijaim," aszongya, „valami csoda fog történni. De jól hallgassatok meg." Hát mind a hat fijunak egy versbe betanította. „Ha a lakodalomba lesztek, én is ott leszek," aszongya, „én is velük megyek, de nem kösztetek fogok lenni. De ott leszek a városba, aszongya. „Tehát ha az első ételt az asztalra teszik, akkor mongy egy verset. Ha a második étel gyün, akkor te mondasz." Hát így mind a hatra kerül a sor. Hát úgy is lett. Mikor a hatodik fijú fölát, hogy főmongya a verset a királnak, a királné szivgörcsöt kapott, összeesett és meghalt. Mert az a királnénak a fejire ment. Hát ű sejtette, azér próbát csinyát. És úgyis teljesűt. Hát a holtestet fogták, ászt elizéték. „Uram, a lakodalom tovább kő menni!" Az folt tovább. Akkor a királ odalépett, az öreg királ, ejö a hatodik fijuhó, aki ászt a fidélis verset monta: „Fijam," aszmongya, „ki tanított téged erre?" „Apám." „Kijateapád?" „Ez és ez." „Hol van?" „Itt és itt van," aszongya, „a városba, ebbe és ebbe a vendéglőbe." Rögtön befogatott, elment hát a halászért. „Mongya csak," aszongya, „uram, hol, hogyan gyűrtek ezek a fijuk magának egybül a világra?" „Az én feleségem nem hoszta világra," aszongya, „őket, hanem én tengeren kinn halásztam és a hat fijut," aszongya, „egy hordóba találtam. És én fölis neveltem ükét," aszongya. „Mivé tudná maga ezeket bizonyítani, hogyhát ez így jáccódott le?" „Én," aszongya, „külömbet nem tudok, de így történt. Ha csak a felesígem nem tud valamit," aszongya, „de én nem." „Hol lakik?" „Itt és itt." Lakodalom folt, a királ befogatott és maga ment a halásznak a feleségéhő. Hát a királ az asszont elővette. Kértté tőle, ha nem volt-e valami jelvény a gyerekeken. „De," aszongya, „igen." „Mi?" „Nem tudom, mer ahogy én," aszongya, „a gyerekeket átvettem az uramtú, én rögtön hozzáfogtam és tisztáztam a gyerekeket. De, hogy fürösztöttem," aszongya, „a gyerekeket, mindeneggyinek a nyakán voltak," aszongya, „egy kis lánc és egy kis tarisznya. Én ászt levettem, hogy az ne legyen akadéknak mosás közbe. Azokat eltettem. Itt vannak a sifonéromba," aszonta. Elővette. A királ kiboncsa ükét. Hát mind az ü izejibü vannak. Hát így tutta meg a királ, hogyhát azok az ü gyermekeji. De vissza se engette többet ükét. „Ittmarattok fijaim," aszongya. De a halászt se engette ám többet halászni. Ais beköllötte fejezni. „Ittmarattok és az én közelembe lesztek," aszongya, „többet nektek dolgoznod nem szabad." Hát így asztán étek, haltak. Ha nem haltak meg, máma is vannak. 18. A KIRÁLYLÁNY JEGYEI Hát volt valamikor egy szegény árva fijú. Szabónak tanult egy mesternél. De ügyes és jó gyerek vót. Igen szerette hát a mestergye. Három évig köllött tanúni. Szép napon aszongya a mester: „Fijam, mátú fogva nem vagy inas, hanem segéd. Mátú fogva pénszt keress. Ha akarsz, nálam maradhacc, ha nem," aszongya, „mehecc tovább, világot próbáni." A gyerek meg gondúta magát. Aszmongya: „Mester uram, maradok." Hát osztán maratt. Mekkapta a heti fizetésit, meghat ott étkezett, ott ruhászták. Az a mesternek a gongya vót. Hát egy napon aszmongya az a fijú: „Mesteruram, bocsásson meg. Ölegem van, szeretnék továbbmenni, hogy mást is tanujjak, csak 277