Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)

Összenőttem magnómmal, életem, munkám szerves, élő részévé vált. Rajta keresztül értettem meg, hogy a tárgyi kultúrában is lehetséges az ember és eszköze közötti belső kapcsolat. Erről a kérdésről 1969-ben, az ausztriai habilitációs munkámban (Zum bäuerlichen Gerätebestand im 19. und 20. Jahrhundert) írtam németül. Ebben arról is szóltam, hogy a tárgyaknak is meg van a sajátos nyelvük és a néprajzkutató egyik legfontosabb feladata az lenne, hogy ezt a nyelvet megtanulja. Amikor jó magnó-pajtásom végelgyengülés felé közeledett, kicseréltem újra. Pályafutásom történetébe azonban mégsem ez, hanem kiöregedett pajtásom szólt bele döntően. (Ekkor az osztrák néprajzban, rajtam kívül még csak Karl Haiding, az osztrák mesekutatás megalapozója dolgozott, aki haláláig becsületes apai barát maradt. Ma minden diákom magnót használ.) Hogy szavamat ne veszítsem, ismét visszatérek Alsóőrre, illetve arra, hogyan sikerült azt a holisztikus metódust megvalósítanom, amelyik mégsem lett az, hanem csak egy félbemaradt kísérlet. Annak ellenére, hogy egész nap úton voltam, rövidnek mutatkozott a három esztendő. Ennek oka az volt, hogy a kislépések taktikájával, kutatási területem egyre szélesebb lett. Hamarosan otthon lettem Őriszigeten is, majd ezt követték a szomszédos német és horvát falvak, ami végül is az egész Délburgenlandot jelentette. Egy háromnyelvű táj hagyományos kultúráját rögzítettem szalagaimon. Igyekeztem az életforma minden megnyilatkozását felvenni, de néhány terület csak kimaradt. így pl. a táplálkozás, gyerekjáték és a ház igen hiányosak. A néprajzkutatók örökké visszatérő refrénje szerint, minden kutatás az „utolsó órában" történik. Magam részéről ezt nem merném ilyen határozottan kijelenteni. Minden korszakban, minden generáció életében meg van az „utolsó", a kihaló, de helyébe mindig beletolakszik az új, a bizonyos, az életforma szükségszerűsége szerinti folytatás. Hányszor hallottam még az alsóőriektől is, hogy mit tudnának a régi öregek elmondani, ha korábban jöttem volna. A tény azonban az volt, hogy én ekkor jöttem, és azt kutattam, ami ebben az időben élt, azaz azt, ami az aktív generáció életének szerves hozzátartozója volt, vagy ami az öregekkel együtt a feledéshez közeledett. Bába Róza is egyre mondogatta: „Hej, ha akkor jött volna, amikor még a mamám élt, vele tudott volna sokat beszélgetni. Az ismert mindenkit. Ő volt a hatósági bába." A mama meghalt, de ittmaradt a lánya, aki nélkül a faluban ma már alig lenne magyar szó. Ő is úgy élt, mint anyja. Mindent látott, mindent megfigyelt és minden sebre kenőcsöt talált. Ő, Gaal Jóska bácsi, Jutka Juli néni, fiaival együtt, az örökké vidám Liszt Mari néni, családostól - segédkeztek a falu életének, hagyományos kultúrájának megismerésében. A régi öregek helyébe az új öregek léptek. A falu minden tagjával összekerültem, de néhány személlyel, érdekes módon éppen a közösségen kívülállókkal, mély emberi kapcsolataim alakultak ki. Főleg Gaal Józsi bácsival és Bába Rózával, akivel néha éjfélig is elbeszélgettünk. Nem kérdeztem én tőle semmit, csak beszéltünk és én óvatosan irányítgattam. Hogy tulajdonképpen valami kutatást csinálok, arra csak akkor jött rá, amikor egy japán kutató kereste fel. Ez könnyelműségem révén tudta meg Róza néni címét és távollétemben tudtom nélkül elment hozzá, hogy az általam említett elbeszéléseket még egyszer felvegye. Ő magyarázta meg öreg barátnőmnek, hogy kutató. Na, kapott is mesét, de nem azt, amit akart. Japánban ki is nyomtatta. Bába 26