Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)

így találkoztam Jutka Juli (Szabó Julianna) nénivel is. Jó énekes volt. (Balladaszerű énekei révén tulajdonképpen őt is ebben a kötetben kellene megemlítenem, mert énekes elbeszélő volt.) Az alsóőri szóhasználat szerint, „szép", azaz jó családja volt, de ő mégsem lakott együtt gyerekeivel, hanem kis szoba-konyhás házacskájában. Itt szabadon találkozhatott gyerekkori barátnőivel, azaz a korabeli öregasszonyokkal, akik hetvenes éveikbe érve dédanyák lettek, s így megszabadultak a nagyanyák unokákat őrző kötelességeitől. A velük kialakított kapcsolatokból született meg első német nyelvű könyvem, a „Spinnstubenlieder", amelyben az életből kivonulók szórakozásának rendjét írtam le. Náluk találkoztam először az elbeszélésanyaggal is (3. kép). Néhány önmagából adódó helyzet gyors kihasználása is pozitív eredményhez vezetett. így pl. a kisbíró megboszorkányozása. Ő szokás szerint az alszegtn kezdte meg a hirdetést, amit 2-300 méter után megismételt. Egyik állomása mindig a falu közepén, a községházával szemben levő lakásom előtt volt. A tél vége felé sikerült időben elcsípnem. Ismét dobolt. Hirdetett, és utána megismételte szövegét a kérdezősködő szomszédoknak. Közben én visszafuttattam magnóm orsóját, és amikor elindult a felszeg felé, bekapcsoltam készülékemet. Kisbíróm hallván dobját, eléggé megrökönyödve állt meg. Ránézett dobjára, de az nem pergett. A hang viszont jött. Továbbindulása után ismét felerősítettem masinámat. Ekkor már önmaga hangját is hallotta. Ismét megállt, megint dobjára nézett. Forgolódott, aztán meg az égre tekintett, majd megint a dobra. Végül megszólalt, de csak önmagának: „Mi a fene baszorkánság ez? Mellik baszorkán dögösködik velem?" Időben megszólaltam, hogy nem boszorkány van itt, hanem én. Visszajött, eljátszatta velem a felvételt. Hitte is nem is (4. kép). Még aznap az egész falu erről beszélt s ennek következtében egy ideig nem rám, hanem készülékemre lettek kíváncsiak. Egyre több bezárt ajtó nyílott meg. Ha már a magnónál tartunk, erről is valamit röviden, mert ennek is történeti szerepe volt. Már ott kezdődött, hogy Svédországban egy ötletes fiatal magyar három használhatatlan magnóból egy negyedik, használhatót eszkábált össze, amit én megvettem. Olcsó volt, de nehéz, nyomott vagy 12 kilót. Amikor az Osztrák Phonogrammarchiv szakemberei meglátták, kételkedtek, hogy minőségileg használható felvételeket tudok majd készíteni. (Válaszként: tőlem egyedül több felvételt leltároztak be, mint a többi ausztriai néprajzkutatótól együttvéve.) Amíg Alsóőrön dolgoztam, nem esett nehezemre a cipelés, de amikor Őriszigetre is kezdtem átjárogatni, igencsak megizzasztott. Erre 1961 végén került sor. Ebben az évben keresetem 5 osztrák schillinget tett ki, és ezt összetákolt magnómnak köszönhettem. Amikor egyik este ismét Szigetről hazafelé igyekeztem, megállított egy férfi, aki már a kelleténél valamivel többet ivott. „Játszón valamit a Vurlicerrel?" szólított meg. „Megfizetem, nem ingyen kérem." Mit tehettem? Éppen Pathy Ernőéknél énekelgettünk. Bekapcsoltam táskanagyságú munkatársamat és felhangzott a ballada: „Arra alá, a szedresi határon ..." Az én ingadozó emberem átölelt és még kétszer megismételtette. Búcsúzáskor öt schillinget nyomott a markomba. (Bármilyen humorosnak is tűnik ez az eset, számomra felejthetetlen maradt. Reménytelennek tűnő helyzetemben ez a pénz többnek tűnt, mint a világ minden kincse.) 24