Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)

Hát gondóta magába: „Hát mast kipróbáltuk!" Föhuszta a bocskorokat. Rászót: „Legyek azon a hegyen!" Hát ott is termett. Ott osztán letérdelt, meg három miatyánkot elmondott, hogy a Jóisten szabadiccsa meg ászt a két egyént. De újra megszól lant: „Hipp, hopp, most legyek a tündérkertbe!" Ott is termett. Hát ü a tündérkertbe mégis ement. Körűnézett. Amit lát, az mind arany, meg mind gyémánt vót, hogy sajnáta a füvet, hogy ráléptyen. De azalatt az idő alatt igye jó lerongyulódott a ruházattya. Ez a kertbe megy, megy. Előre fölfedeszte, merre van hát a lakás. A cselédlány észrevette. Beugrott és jelenti. Aszongya: „Ilona kisasszony, itt az Árgyilus királfi." Az meg: flakk! Pofonvágta. A leán kiugrott, de megfordút. Megin aszonta: „Hát gyűjjön, merhát itt lesz," aszongya „mingyá a küszöbön." Mégeccer pofonütötte. Hát harmadikra nem kerűt sor, mer az Árgyilus királfi ott is termett. Hama hát szépen fogatta. Leűtette. „Most parancsuhacc," aszongya, „most a tijed vagyok." Hát osztán ottan beszégettek. Meghítta hát a kisérőlányt. „Hát jutalomul, mivel kéccer pofonütötte." Aszongya, „most teneked adok mindent. Ez a jutalmad." Ő meg föhuszta a bocskorokat, meg a lányokat es összefogta. „Hipp, hopp, legyek a szülővárosomba?" Hát ott is termett. De nem ment haza, hanem elment egy ismerőshöz, elment a lányokkal egy ismerős szállodába. A szállodásnak kijelentette, amit szemek-szájok kivan, ászt aggyon nekik. „Mi," aszongya, „sürgősen elköllünk menni valahová." És hát a menyasszonyává elmentek egy ruhaüzletbe. Ott fölőtöszködött, ruhát vett. Azonföllü mindenik egy bőröndöt vett, amibe hát egyes tárgyakat szinte vásátak. És avva mentek hát a királli palota elejbe. Az őr a kapuba át. Köszönt tisztességesen. Aszongya a királfi, menyasszonya is, engeggye be ükét. „Nem lehet, mer a királné halálos beteg. Ide senkinek nem szabad bejutni." Aszongya a királfi, aszongya: „Mennyen, megjelenése meg, hogy itt van a világon a legelső orvosa, hogy gyógyítani gyütt." Hát jelentette. Be is bocsátották. Odament az édesannya ágyához. „Hát ha megengedné-e magát megvizsgálni ?" Nem szólt, csak intett, hogy igen. Megtapogatta a szivit, egysmást, hagatózott. Eccercsak megszól lant: „Kedves édesanyám," aszongya, „Kejj fő. Itt a fijad." Oszt a szót meghallotta a királné. Kiugrott az ágybú. Mintha sose lett volna baja, eccerre meggyógyult. Hát a szive fájt a fija után, az gyötörte. „Mingyá, csak gyorsan elmegyünk hát most apád hó." Hát bizony az öreg királ is megörűt, hogy visszatért a fija. Megnészte a lant. „Hát," aszongya, „fijam, büszke lehecc, hogy illen menyasszonyt hosztál a hászhoz." „Apám," aszongya, „légyszives, fogass be egy hatos hintóba és jössz velünk". „Hova?" „Majd én az utat megmutatom," aszongya. Hát befogatott az öreg királ nagy hintóba. Királ is beült, a fijatal is, meghat a kocsis, menyaszszony is. Ehajtottak a szállodához. Ott leszátak. „Most csak gyere be apám," aszongya. Bementek. A szállodást mekkérte, aggyon számlát, hogy mit fogyasztottak a lányok. Ászt megfizette. Fölüt ette a lányokat és avva utnakindútak haza. A két báttya a hat leánbú kivállasztott mindenik egyet és hármas lakodalmat tartottak. A másik négy lány megmaratt. Hát mindeniknek egyet adott, akik mint ápolók lesznek ott. És úgy osztán boldogok lettek. Ha meg nem hátak, ma is ének. 248