Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)

„Hívjátok ide a kertészeket." A kertészek megjelentek. „Mellik plántáta," aszongya, „észt a fát?" Mongyák, hát ük egyikse. „Hogyan kerűt ide ez az almafa?" Hát beleköllöttek nyugodni. Délután kimennek újra a kertbe. Szép pirosalmák vannak a fán. Hatták az almát, hogyhát had éreggyen, majd osztán leszedik. Másnap reggé kimennek. Ugyan az almafa virágzik, de alma egyse volt a fán. „Hát hogy? Hogy létezik ez? Hová tűntek az almák?" Oszt a királné mongya otthon a dadának, amit mondunk, hogyhát micsoda csoda van hát itt a kertbe. Aszongya: „Itt van egy jóslóasszony a városba, talán az megtuggya mondani, hogyhát ki plántáta észt." Ementek a jóslóér. Behoszták. Az fó'verte a könyvet, megmonta neki, hogyhát észtet Tündér Ilona plántáta, az egyik fijadnak a számára. Hát az első éjjé kikülte hát a legidősebb fiját a királ. Ágyat tettek ki neki, hogy vigyázzon az almára. De nem tutta megvigyázni, mer elalutt. Második nap kiment hát a középső fiju. Ais elalutt. Asse vigyászta meg. A harmadik este kiment a legfijatallabbik. Álmos kezdett lenni. Főket az ágybú, meg köröskörü járta az almafát. A puska a kézibe. Eccecsak hét fejér hattyú jelent meg. A hat a fát kerűte, rázgatta, a hetedik meg hát a királfinak a vállára szállt. Ekeszte simogatni. Megszóllant. Aszongya: „Feküggyle!" A királfi lefekütt, ammeg melléje. Hát egy szép Ián lett bellőllö. Tiszta arán haja, de ollan dús haja volt, hogy takaró nem is köllött nekik. Észt meg az a kutya boszorkán leste. Ő is kiváncsi vót, hogyhát mellik fÍjának a számára plántáták a fát. Hát az öreg királ kiváncsi vót reggé. Maga utnakindút, megnézi mi újság, mi van a fijáva. A boszorkány meg a kertajtóba át. Köszönt: „Jóreggelt fönség." „Hát, te mit keresel itt?" Aszongya: „Kiváncsi vótam, mejjik fijadnak a számára lett plántáva. Hát most tudom: a legfiatalabbik fijadnak. Itt is van," aszongya, „jelen Tündér Ilona. Ha nem hiszi el fönséged," aszongya, „mingyá hozok bizonyítékot." Meg odaszalatt és három szál haját kivágott Tündér Ilonának. Ászt vitte bizonyítékul. A tündérlány meg fősikitott: „Megrabútak, menekűni köllök!" Hát az almák megmarattak és arra visszakiáltott neki a Tündér Ilonka, aszongya: „Drágám, ha újra velem akarsz beszéni, akkor indújj keletnek, fekete városba." Annyit mondott és avva eltűnt. Hát az almákat naprúnapra mindennap estefelé leszedhették. Mindennap megérettek. De hát a fijunak nem volt nyugta. Mindig a fejit törte, mindig azon törte, hovatünt az ű drágája. Aszongya az aptyának,aszongya: „Édesapám, se éjjelem, se nappalom mennem köll." „Ott, fogj magadnak egy ezred katonaságot és indujj útnak." „Senkit," aszongya, „nekem nem köll." „Hátha mást nem, vidd el az inasodat," aszongya. Hát az inasát elvitte, de az is vesztire. Hát mentek, mendegéltek, de hát az út hijába volt. Sehul senki hirt nem tudott, akármerre mentek. Hát eccer csak egy erdőbe érkesztek. Ott megpillantottak egy irtózatos nagy várt. Hát odamegy a királfi. Hát a toronba egy ember állt. Annak volt állítva. Másképp nem tudott létezni. Köszönt neki: „Mit keres," aszongya, „itt?" „Nem tudnál-e hírt adni fekete városrú." „Én," aszongya, „ugyan nem, hanem vannak szolgájim. Talán maj lesz kösztük," aszongya, „aki tud valami hirt adni." Fogta a sipot. Belefujt. Hát ott gyüttek egértü, ami csak állat létezett, minden. Egyse tudott. Hát utollára a sánta róka jelent meg. „Hát te kutya suszter," aszongya, „hon volta illen sokájig?" „Gazdám," aszongya, „igen fáj a lábom. Nem tuttam." „Na, hát talán tucc te valami hirt mondani feketeváros felü." 246