Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)

nőtt. Egész tizenkilencéves korájig. Addig az apa nem vütte a gyereket hát sehová. Tanitatta és csak odahaza volt. Mikor tizenkilenc éves volt a gyerek, reggé fölőtöszködött, beállított hát a nevelőaptyához: „Kedves édesapám," aszongya, „én máma valamit álmottam. Egy királlány jelent meg nekem és csalogatott." „Na," aszongya, „az semmi. Nyugoggy bele." Második écceka megjelent a királlány újra. „Álmodod te csak," aszongya, „fantáziász." „Nem," aszongya, „édesapám, az éccaka valóba láttam. És csalogatott, hogy mennyek vele. De nem mentem." Harmadik éccaka megint megjelent a királlány. Reggé, mikor főket, odament az édesaptyához: „Kedves édesapám," aszongya, „ne haraguggyá, nincs türelmem. Menni köllök," aszongya. Híjába. „Keress magadnak egy szolgát," aszongya, „hogy magadat mekkiméd, hogy a szolga dolgozzon." „Én utnakindulok." Hát szerencsére, sikerűt neki hát egy szolgát fogadni. Hát, hogy a szolga megvót: „Gyere," aszongya a szolgának, „máma édesapám idehaza marad, mink ketten megyünk a városba." El is indútak. Hát a városon kivű, a dombon volt egy nagy templom. Mikor odaérkesznek, hát a templom körű mit látnak? Százává, meg százává tódúnak ki a városbu a templomba. De minden személnek egy vessző vót a kézibe. A vesszővé mentek. Mi ez? Összecsapta a kézit. Megátak. Odament hát a Péntek a templomhoz az ostorjával. Ottállott egy őr. „Mi van itt?" aszongya, hogy ezreket látok, hogy betérnek vesszővé és vessző nékű jönnek ki?" Aszongya neki az illető: „Itt fekszik egy holtest. Az valami Tündérkapitány vót. De az rettenetes nagy adósságot csinyát a városnak. Hát meghat, pénszt nem követelhettyük tüle, tehát ászt mind leverik rulla. Hát ahányat ütnek, annyi pénzzé kevesebb lesz az adósság." „Bemehetek-e én?" ,Nyugottan," aszongya, „mer van ostorgya. Maga is rásújthat", aszongya. Bement, megnészte a holtestet és kiment. „Uram," aszongya az őrnek, „csukja be az ajtót. Senkit, egy lölköt ne engeggyen be. Ami adósság van," aszongya, „én holnap vagy holnapután én megfizetem. De ászt a szegény holtestet haggyák nyugodni." Meg is történt. De ő a nevelőaptyának nem szólt. Belenyút hát a kasszába és pénszt fogott. Elment a városházára és kifizette. Eljött hát a nap, el is temetette szépen. Minden kőccséget szóvá ű kiát. A temető meg a városon kivű uttyába vót. Ha ment hát a gabonává a városba, mit látott? A sírjára három vessző volt letűzve. Azon törte a fejit, hogy mér tették hát ezek a vesszőt a sírjára. De nem gyött annyira, hogy kitutta volna asztat magának izéni, hogy mit jelent. Semmiccse tudott. Hát eljött hát az a nap, mikor a szolgává a városbament. Odahaza elbúcsúzott, hogy ű elmegy a királlányér. Mikor a temetőhöz érkesztek, megát. Aszongya a szógának: „Ereggy és két vesszőt húzz ki. Egyiket fogd, a másikat én fogom. A harmadikat," aszongya, „hadd rajta. De becsűjjük meg észt a vesszőt. Ha maholnap," aszongya, „visszatérek, tebellőled boldog ember lesz. De apámnak fogaggy szót." Hát avva beértek a városba. A piacon, ahol hát szokott megállni a gabonává, aszongya a szolgának: Végezd a munkát." Kezetnyujtott, „Isten veled." És elment. Egy utat vállasztott magának, azon ment. Kiért a városbú. Lássa, az országút jobbramegy, egy gyalogút meg balramegy. „Emegyek a gyalogúton, itt egy jódarabot levágok." Úgy volt. Eccercsak mit hall ? „Pajtás, áll meg! Én is elmegyek veled." Körűnézett, de senkiccse látott. Foltassa az uttyát. Jobbkezit a fejire emete: „Uram, világos van és álmodozom ?" Megszóllant másoccor: „Pajtás, áll meg. Én is elmegyek veled." Megin körülnéz, jobbra, balra, mindenfele. De nem lát senkit. „Ó, te buta tökfej," aszongya, „még világos nappa is álmodozó, hiszen nem alszó." 243